Pilincka szonáta

Visszatekintve elég különös, hogy Kocsis Zoltán, aki mégis úgy kezdte a karrierjét, hogy megnyerte a pesti Beethoven-versenyt, mennyire kevés Beethovent játszott. Úgy értem, keveset zongorázott tőle, mert vezényelni szerette, még olyan ritka dolgokat is, mint az Athén romjai. Viszont, ha a zongorás hagyatékot nézzük, két lemez. Az egyik még Hungaroton, az első album, a G-dúr zongoraversennyel meg a Les Adieux szonátával, és még volt egy Philips-album, négy mollban írott szonátával. Aki nagyon kifinomult gyűjtő, esetleg közbevetheti, hogy volt egy elég különös kiadvány, egy csak műsoros kazettán megjelent lemez, amelyen a Mozart B-dúr zongoraverseny után, ha jól emlékszem, az opus 10-es c-moll szonátát játszotta. Sajnos, az emlékeimre vagyok kénytelen hagyatkozni, bár a kazetta két példányban is megvolt (az egyiknek a borítójából papírrepülőt hajtogattak a tiszteletlen osztálytársak), nem tudom, azóta hová lett. Jaj, most jut eszembe még egy CD a Quintanánál, gyereklemez, azon játszott két szonatinát, eszelős tempóban. De így sem sok, vagy így sem a kiszámítható út, ráléptem egy útra, és máris leléptem róla, nem leszek itt az ifjú Beethoven.  

Mostanában mégis az ifjú Beethovent hallgatom, az ifjúból is a legifjabbat, a szonáták közül a legelsőt, az f-mollt. Beethoven 25 évesen írta, és jól nevelten Haydnnak ajánlotta, Kocsis 38 évesen játszotta lemezre. Még a forma is különös, szimfóniának látszik, ha csak a tételek tempóit nézegetjük, gyors-lassú-menüett-prestissimo.

A prestissimóval, ahogy azt el lehet képzelni látatlanban is, semmi gond nincs, szélsebes száguldás. Nyilván a nagy mélységeknél (amelyek annyira azért még nem nagyok, pályakezdő a komponista, nem tudja még pontosan, hogyan is fejezze ki magát) lehetne kifogásokat támasztani, nagyon szaladós az első tétel. Szalad, és kopog, vagy talán nem kopog, hanem, most nem jut jobb szó az eszembe, pöcög, vékonyan szól, az ember látja maga előtt Kocsis akkor még vékony, hosszú ujjait, mintha nem lenne billentyű a kéz és a kalapácsok között. És a hangzás, ugye, hogy nem szép. Rendben. Persze bennem van, hogy emlékeztessek mindenkit: ez a hangzás még mindig ezerszer szebb, mint amit Beethoven egyáltalán elképzelhetett, aki hallotta a Nemzeti Múzeumban őrzött zongorát, tudja, miről beszélek.   

Gyors, tényleg gyors a tétel, amihez az ember hozzászokott, ha Kocsis zenél, de mégis különös, mert alapvetően azok játszanak gyorsan vagy túl gyorsan, akik egyfelől bírják, másfelől félnek az unalomtól, nem bíznak magukban, nem hiszik, hogy ki tudnak tölteni egy kényelmes, vagy a kényelmesnél is lassabb tempót tartalommal. Kocsisnál nyilván nem ez volt a helyzet, inkább gondolnék valami provokációra, felrázási szándékra, ne tessék nekem itt aludni a lemezjátszó előtt, nem azért dolgozom, hogy nyugodt legyen az álmod.

Mondhatni: épp ellenkezőleg.