Nem halálos bűn, de kockázatos másik műalkotásról írni a verset. Az ember hajlamos azt hinni, hogy alapozásnak kell, hogy a létra magától nem ér el az égig, kell hozzá a vers, hátha együtt. De többnyire a talapzattól csak rövidebb lesz maga a lajtorja, nem kószálnak rajta angyalok se föl, se le. Persze, vannak azért nagyon is jelentős kivételek, például az Apolló-torzó, amelynek nem ismerhettük hallatlan fejét.

Markó Béla verseskötetéről jutott mindez az eszembe, aki nagy szeretettel alkalmaz festményeket kiindulási pontként, ha valaki kémkedne utána, meg tudná ebből állapítani, merre járt az utóbbi időben. Például Oroszországban. Vagy Essenben, ahol megtekintette Monet A roueni katedrális sorozatának ott látható darabját, a katedrálist reggeli ködben. Kék és sárga, kis leegyszerűsítéssel, erre Markó Béla verse is fölhívja a figyelmet.

Aztán megy a vers tovább, nem szörnyű, nem is angyalt idéző, én meg eléggé profán módon azon gondolkodom, hogy rendben: a cím, Pompa alá oda van írva, melyik kép volt az ihlető. Nem ad hozzá ugyan semmit a vershez, de talán el sem vesz belőle. Ott a festő neve, a kép címe, a múzeum, ahol mindez látható, szívesen el is mennék megnézni. De mi a bánatnak írták oda a kép méretét is? 100 X 65 cm. Ez vajon miért fontos?