Lehet, hogy holnap Oscar-díjat nyer a Kisasszonyok című film, de az ne tévesszen meg senkit. Nincs sok köze Jane Austenhoz, még akkor sem, ha nagyon szeretne úgy tenni, mind a film, mind az irodalmi alapanyag, Luisa May Alcott regénye. Legalább egy Mrs Bennet kellene hozzá, vagy valami, aminek valóság íze, illata, színe van.  

Annyi baj legyen, nem kell a filmet félteni, biztos vagyok benne, hogy van az értékelésében valami nemek közötti megosztottság, a férfiaknak ez szörnyű giccs, a nőknek meg kedves, szeretni való, vidáman eltöltött két mozis óra. És a különbség talán csak abból fakad, hogy ki szereti úgy látni a világot, hogy az tele van jóravaló, lepkehálóval levadászandó férjjelöltekkel.

Annyi baj legyen, illetve még annyi baj sincs, mert Saoirse Ronan a főszereplő, őt meg jó nézni, az arcbőre szabálytalanságaival együtt és épp azok miatt is, láthatóan a rendező Greta Gerwing ragaszkodott a Lady Birdben bevált módszerhez: ne sminkeljék a színésznőt, mert kár elleplezni az arcát.

És tényleg, ahogy a film utolsó jelenetében háromszor vagy négyszer lenéz és fölnéz, és minden fölnézéskor egy kicsit más a kifejezés rajta – már ezért megérte.

Hanem van egy jelenet, amelyben a négy leánytestvérből a legkisebbik betegeskedik, súlyos a helyzet, közel a halál, és akkor melléfekszik a legidősebb testvér, és mondogatni kezdi, hogy ne add fel, harcolj, kiabál, ordíts, tiltakozz. Érzem, hogy ez többé-kevésbé idézet, de honnét is? Mi is ez, igaziból?   

Aztán beugrik, Dylan Thomas, csak akkor ő még meg sem született. Dylan Thomas verse, a Do Not Go Gently Into That Good Night, amit az apjának írt. Magyarra, ha jól látom, öten is lefordították, de mindenkin kifogott, mindenki a szavak megválogatásával akar lírát faragni, pedig a szálkás súlyuk adja az vers erejét. Bölcs és öreg, vad és mindenki: tiltakozzatok a halál ellen. Vas István így mondja:

 Ne ballagj csöndben amaz éjszakába.

Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.