Volt egy régi, nálunk már szinte biztosan elfelejtett, ha egyáltalán megjegyzett film, A rossz fiú, Patrick Dewaere (szintén elfeledett, ha egyáltalán megjegyzett) főszereplésével. Abban volt egy jelenet, valakik a Bohéméletet hallgatják, Montserrat Caballé énekli Mimit, és a lemez előtt ülők arról beszélnek, hogy jó, jó, tényleg nagyon jó, na de ahogy a kis Freni énekli, ahhoz nem fogható.

Egyébként igazuk van, a világ legjobb Mimije, legalábbis lemezen Mirella Freni volt. Pavarottival, Karajannal, nem éppen másodosztályú társaságban. Énekelt még megőrzött Mimit, egyet Geddával, egy filmet pedig Gianni Raimondival, de mintha ezen a Karajan-lemezen jött volna igazán minden össze.  

Szép szavak helyett inkább dicsekednék, hogy én még láttam őt, a Fedorában, Bécsben. Láttam a Don Carlos után, a művészbejáró körüli tülekedésben, rózsaszín nadrágkosztümben. Jaj, de furcsa is a világ, amikor még élnek a hőseink: Ghiaurov volt Fülöp király.

Picsogás helyett inkább azt mondom végre egy végigélt pálya. Mozarttal, és a filmen megőrzött vidám, mókusarcú Susannával, ahogy Kirivel éneklik a Levélkettőst. Aztán a Bohémélet, Otello, Pillangókisasszony, és még a pálya vége felé is olyan szerepek, mint Tatjana az Anyeginből. És a Fedora, és a tanítás. Freni igazán nem nézett ki öngyötrő művésznek, aki álomtalan éjjeleken agyal azon, hogy mégis hogyan kellene megtalálni a hangot és a játékot Manon Lescaut-hoz, mégis azt mondták róla, hogy ő az, aki minden pillanatban igaz, amikor a színpadon van. Lánykából hősnő, hősnőből díva, dívából nagy öreg. Most a halála után itt énekli a szobámban a Qui la vocét. Nem kellene panaszkodni, de nehéz megállni.