Valamiért nehezen esett le, hogy karrierje végén, vagy inkább a második felében miért is énekelt Mirella Freni nagy, orosz szerepeket. Az ilyesmi nem szokott jól állni az olasz énekesnőknek, másik világ, és főleg: másik nyelv, nem tudnak olyan közvetlenül és daloló hatással megszólalni rajta, mint a sajátjukon. Freni azonban nagyon szépen formálta az orosz szavakat az Anyeginben is, meg a Pikk dámában is, legfeljebb néhány lágyítás maradt el, tényleg csak a kákán csomót keresgélők kedvéért. Meg ezen túl is, ahogy a Metropolitan 1989-es előadásában a Levéláriát énekli, annyi színnel, dinamikával, a szavak szintjéig kidolgozottan, az jelzi, hogy ez nem valami kósza ötlet, miért is ne énekeljek kamaszlányt ötven fölött, hanem nagy munka, felelős fellépés.
Persze, a megoldás egyszerű, vagy annak hiszem. Ghiaurov. Mirella Freni férje volt a bolgár basszista, és ha bolgár operára nem is tudta fölkészíteni a feleségét, a két Csajkovszkijt sikeresen meghódították.
Ez is Freni hitelességének egyik titka: az élet és a színpad egymást ihlette. Nem ugyanazt élte át, nyilván nem írt szerelmes leveleket idegen orosz léhűtőknek, de észrevette, ha valami felé taszigálja a valóság. Ahogy az első házasságából született lánya is a Micaela nevet kapta. Lehet mondani, milyen mázli, hogy korán szült, különben Aida lett volna a második gyerek. Vagy ha fiú, akkor Basilio.
Megint, mint elég sokszor, Miklós Tibor jut az eszembe, ő is így adott nevet a kislányának. Eponin, A nyomorultak miatt. Én nem mertem volna, annyira szomorú Eponin története, de ő nyilván a zenéből indult ki.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.