Két éve, amikor Ute Lemper Drezdában bemutatta a Marlene Dietrich-műsorát, a német tévé nem kezdett el problémázni, hogy mit is írjon Lemper neve alá foglalkozásként, színész vagy énekes, előadóművész vagy chanteuse, egyszerűen azt írták oda: Weltstar. Világsztár. Tényleg az. Szerepelt Bécsben a Macskákban, Párizsban a Cabaret-ban, New Yorkban a Chicagóban (na jó, ez így hülyén hangzik), szerepelt filmen, a Pret-a-porter című Robert Altman rendezésben ő volt a film végi divatbemutatón a pucér modell, esküvői fátyollal a fején, terhesen.

Szóval: valaki. Ez sajnos nem nagyon mozgatta meg a hazai közönséget, nem csupán fordítva igaz, hogy vannak, akik csak Magyarországon világhírűek, olyan is van, aki csak Magyarországon nem világhírű. De sajnos nincs mit a honi közönség szemére vetni: Ute Lemper szörnyű volt a Müpában.

Pedig mennyi minden benne volt vagy lehetett volna az estében. Először is: ő ismerte Marlene Dietrichet. Ez a történet is szép, amikor a Cabaret-t énekelte, a francia sajtó az új Dietrichet üdvözölte benne, gondolom, leginkább a lábszépség miatt, ő azonban ebbe belepirult, és eszébe jutott, hogy hiszen egy városban laknak. Írt egy levelet, Marlene Dietrich, Avenue Montaigne, a házszámot nem tudta, de csak megtalálják, olyan sok Marlene Dietrich nem lakhat az utcában. Liebe Marlene, bocsánat azért, amit az újságok írnak, én tudom, hogy nem vagyok Ön. A második Ön sem.

Dietrich akkor már évek óta nem lépett ki az utcára, meg ne lássák, mi lett belőle, de telefonált. Így aztán egymásnak is telefonáltak, és ez a beszélgetés lett az előadás. Lemper órákon át Dietrichet utánozza, angolul és németül, néha franciául, és Dietrich-dalokat énekel. Na, most képzeljük el ennek a műsornak a magyar megfelelőjét: Latinovits Zoltán életéről szól a darab, így aztán Gálvölgyi János órákon át Latinovitsot parodizálja, és néha elénekli, hogy hol van az a nyár. Elég reménytelennek tűnik?

Még így is lehetne jó, vagy jobb, ha kevesebb a duma, több a dal. Ja, így sem, mert Lemper sajnos túl van a fénykorán, az éneklése sem élményszerű, műfajilag is problémás. Dizőznek jazz, jazznek béna, bénának túl jó. Leszámítva az első rész utolsó dalát, ami klezmerré szeretne válni, de sajnos inkább jódlizássá fajul.

Az a baj, hogy nincs még egy dobásunk. Nem jön el a régi Ute Lemper, hogy énekeljen, táncoljon, és megálljon tőle az ész. De annyit megért így is az este, hogy Marlene Dietrichre gondoljunk, úgyhogy most őt teszem ide, az estén is emlegetett düsseldorfi fellépést, az utolsót Németországban. Tényleg azt mondja benne, amit Lemper is mondott, hogy szívesen adna ráadást, de ezután a dal után nincs fokozás. Mondjuk az ő esetében ez igaz is.