Ha Ki nyer mában adják föl, azt mondtam volna Mendelssohn. Zsoltárszöveg, szép, tiszta, nem heves zenével, ki más. Nem is lett volna nagyon rossz tipp, mert Mendelssohn valóban segítette Louis Lewandowski karrierjét, például odahatott, hogy fölvegyék a berlini zeneakadémiára.

Most előkerült a világ számára is Louis Lewandowski, erősen a magyarok közreműködésével, ugyanis a Rádiókórus énekel a Deutsche Grammophon Lewandowski-lemezén,Izsák Andor vezényletével, és a jelenségnek van egy viszonylag profán magyarázata: valakit énekelni kell. Úgy értem, annyi mindenki van már a katalógusokban, annyi zeneszerzőt dolgoztak föl a lemezcégek meglehetős alapossággal, hogy nagyon meg kellene magyarázni, mi értelme van egy újabb Mahler-szimfóniának. Lewandowskit (vagy Weinberget) nem kell megmagyarázni, és hátha valakit érdekel.

Van egy kicsit elszálltabb értelmezése is a jelenségnek. Mintha a 20. század óta más sem volna a nagy zene jelentése, mint hogy a világ szörnyű, elviselhetetlen és keserves, az egyetlen oka az életben maradásnak, hogy ezt nagyon választékosan és változatosan is el lehet mondani, hosszan és röviden, Mahlertől Kurtágig. Ami nem ezt mondja, az popzene. Most meg mintha visszalépnénk a kiindulási ponthoz, és azt mondjuk: hol is léptünk rá erre az útra? Kik is írtak akkor még zenét? No lám, itt ez a Lewandowski. Nála még él a Jóisten. Mi az, hogy „még”? Örökkévaló. Ha Ő nem keres, nekünk kell keresni.

Nem biztos, hogy nagyon könnyű lesz.