Így jár, aki túlságosan énközpontúan éli az életét. Amikor meglátam a párizsi metróban a plakátot, hogy a Musée Maillolban meghosszabbították A vámos Rousseu-tól Séraphine-ig című kiállítást február 23-ig, azt hittem, mindez nekem szól. Nézd meg, tanulj, van mit. Hiszen azt sem tudod, ki az a Séraphine. Egyáltalán: milyen Séraphine? Lázár Ervin meséiben szerepel egy Ló Szerafin, de az fiú, szóva aligha róla van szó.
A kopp akkor jön, amikor az ember odaér a múzeum elé, és látja, hányan és hányan érezték még úgy, hogy őket is megszólítja a plakát. A sor a sarkon túlig ér, miközben egy olyan szűk kis ajtón lehet belépni, hogy aligha van mögötte sok hely.
Tényleg nincs. Az emberek nagy türelemmel csoszognak egymás mögött, nézik a valaha primitíveknek nevezett naiv festőket. Még épp az első képet meg tudtam nézni, ez René Rimbert alkotása, Rousseau a mennybe megy, repül a bajuszos ember, odafönt már várják a barátok, Ingres, Delacroix, Renoir. Aki emlékszik a Picasso kalandjaira (gondolom: mindenki) Rousseau, nyilván nem függetlenül ettől a képtől, ott is mennybe megy, csak ott hegedül is közben,. Séraphine Louis képeit lényegében egyáltalán nem tudtam megnézni, a többieket sem. Viszont Maillol szobrai épp senkit nem érdekeltek – de az már másik kaland.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.