Üveghegy

Néhányszor már nem voltam a Sainte-Chapelle-ben, úgy értem, ott voltam, Párizsban, de a jóra való restség… Mindig meg is bántam, hiszen annyi itt az üveg, az ablak, hogy egy élet is kevés hozzá.

Tényleg kevés, de az egész ennél bonyolultabb. Mert nem látszik szabad szemmel, csak az üvegablakok elenyésző hányada. Nézi az ember, nézi, hogy jól látja? A rózsaablak közepén trónoló Jézusnak valóban egy kard van a szájában. Mindkét keze el van foglalva, az egyikkel hív, a másikkal elutasít, de a kard is készenlétben van, ha sújtani vagy védeni kell. De a szájában, mint valami kalóznak? Csak a képeslapoknál derül ki, hogy bizony, így van. Távcsövet szokás szerint elfelejtettem vinni magammal, de egyébként is: amikor ezek az ablakok újak voltak, akkor a távcső nem is volt föltalálva. Így aztán erős kételyek ébredtek bennem a szokásos gondolattal kapcsolatban, hogy a színes üvegablak volna az írástudatlanok Bibliája, lehet, hogy nekik jobb volt a szemük, mivel nem rontották el a hangyabetűk, de annyival jobb nem lehetett. Villon ugyan azt írta, hogy az édesanyja a templomban nézegeti a képeket, Poklot és Paradicsomot, és tudja, hogy az utóbbiba kerül, de hát Villon anyja nem a Sainte-Chapelle-be járt, az is biztos.

Szóval itt a rengeteg üvegkép, amit alig lát az ember, és akkor miért is jöttünk? A színekért, mert épp besüt a nap. Vagy a tér élményéért, amit nem ad meg könyv, fényképsorozat, internet? Vagy a többiekért, kik szintén nem tudják, mit is kezdjenek ezzel a kinccsel, jobb híján fényképeznek és fényképeződnek. Itt jártam, ma sem lettem jobb ember.

Nem mintha föladnám.