A meglepően lagymatagon előadott nyitószám után Margaret Faultless, a Felvilágosodás Kora Zenekarának koncertmestere (angolul még ennyire sem lehetne megúszni a sok birtokot és birtokost, concertmaster of the Orchestra of the Age of Enlightment) néhány csevegő szóval azt mesélte el, hogy vonaton érkeztek, és nagyon kellemes az utazásnak ez a formája, lehet olvasni meg beszélgetni, de főleg: keveset lehet kibocsátani. Mármint széndioxidból. Mondta is a számokat, jó nagy a különbség. Az ember, persze, rögtön arra gondol, hogy rendben, de ha egyáltalán nem jöttek volna, akkor még sokkal kevesebbet bocsátottak volna ki. Csak akkor azt hittem, hogy ez még vicc. Aztán pár perc múlva valósággá vált, amikor Bach háromhegedűs versenyét nyírettyűzték a rokonszenvező közönség fülébe. Hamisak, gyatrák, lendület nélküliek, kifejezéstelenek, csúnya hangokkal dolgozók.

A zenekar a régi zenei együttesek között a legjobbak közé számít, és az ember azt hinné, hogy az indiszpozíció nem érvényes egyszerre egy egész társulatra. Egyszerűen nem értem, mi történt. A helyzet pedig csak romlott a hegedű-oboa kettősversenyre, mert nem csak az volt szörnyűséges, hogy az oboából szinte egyetlenegy egészséges, születő-megnövő-elmúló hang nem jött elő, de az is világossá vált, hogy a hangzásarányokat sem ellenőrizte senki: az oboa úgy szólt, mintha valami őrült pásztor csöppent volna a szorgalmas és csöndes muzsikások közé, a hegedűt alig lehetett hallani mellette.

Persze, az is lehet, hogy jobb így. Meg az is igaz, hogy a második rész azért jobb volt ennél. Nem annyira, hogy ne kellett volna falra mászni a kéthegedűs versenytől. Ó, egek, az a lassú tétel. Az egyik így hangolódik el, a másik úgy, és csak az a vigasz, hogy hamisak, de legalább gyorsak. Elképzelni sem tudom, mi történt. Megbántottuk őket valamivel?