A hétvégi Agrippina-közvetítés egyik (tényleg csak egyik) nagy pillanata volt a szünet, amikor leadták a Metropolitan régi Denevér-előadásának gála részét, jött Mirella Freni, és elénekelte az Adriana Lecouvreur-áriát, hihetetlen természetességgel és biztonsággal, szépséggel és mélységgel (mármint lelki mélységgel). Az egész előadást az ő emlékének szánta a Metropolitan, ahogy szerte a világban beszéltek, beszélnek róla.

Szerte a világban Katia Ricciarelli (furcsa módon a keresztnevet nem „kátyának” kell mondani, hanem „katíának”, annak ellenére, hogy eredetileg Catiuscia, vagyis olaszosított „katyúsa” volt) is megemlékezett. Persze, a maga öntelt módján, vagyis inkább azon elmélkedve, hogy nem, nem Freni volt az utolsó díva, hanem ő lesz az, ha majd eltávozik az élők sorából. Hát, ugye, egészséges, vagy annál is több magabiztosság egy olyan énekesnőtől, aki tényleg szépen indult, de már negyvenéves kora óta nem tud mást, csak üveghangon vinnyogni. Abba is hagyta az éneklést, és, elég meglepő módon, film- és moziszínésznő lett, még rangos díjakat is kapott e tárgyban.

Ami a magabiztosságot illeti, nem kell félteni. Nem csak nyilatkozni bátor, de a nyáron vissza is tér, Veronában fog énekelni az Arenában. Tényleg sok sikert kíván neki az ember, mi mást tehetne, de közben érezni, hogy ebből még nagy összeomlás lesz. Ha csak kicsi, akkor már megúszta.

Közben, csöndben egy másik nagy név is visszatért, Cheryl Studer neve újra lemezborítón olvasható. A lemez maga is furcsa, a grazi opera Parasztbecsület-előadása, és meglepően jó a színvonal, különösen ami a zenekari játékot illeti. Studer a nyolcvanas-kilencvenes években volt a csúcson, halálmegvető bátorsággal cserélgette a szerepeket és hangfajokat, egyik nap koloratúrszoprán, másik nap Wagner, harmadik nap Mozart, negyediken Richard Strauss. Mintha azt akarta volna bizonyítani, hogy aki jó technikával énekel, annak nem árthat semmi.

Aztán mégis ártott, mire eljutott hozzánk, a Fesztiválzenekarral A walkür első felvonását énekelni, már erősen fátyolos volt az orgánuma, aztán hamarosan véget is ért a pálya. Illetve nem ért véget, hiszen megint énekel, nem főszerepet, csak Mamma Luciát, néhány sort. Ha valaki azt hitte volna, ahogy a sokéves pihenés alatt regenerálódnak a hangszalagok, annak van egy rossz hírem: nem. Legalábbis Studer hangja nem jött rendbe, tulajdonképpen meg sem lehet ismerni – igaz, ez már alt szerep. A világ dicsősége elmúlik, és a jelek szerint a hangok dicsőségét is viszi magával.