Nicolas Altstaedt lenyűgöző személyiség, és ezt pontosan soha nem tudtam eldönteni, mennyire előny vagy hátrány. Az a típus, amelyik vonzóvá tud tenni bármit, és az a típus, amelyik óhatatlanul is kis hasonmásokat teremt, olyan klassz az élet, amit él, hogy az embernek csak a nyomába kell szegődnie.

Ha az ember elsősorban közönség, akkor valószínűleg szívesen is adja meg magát az ilyen elsöprőnek, hisz úgysem találkozunk rendszeresen, és magamra nézve nem is nagyon érzem a veszélyt, hogy kócos hajat növesszek, és pliszírozott selyem ruhadarabokat hordjak. Ami meg a vállalt feladatot illeti: Altstaedt tud csellózni, sőt, jól tud csellózni, sőt nagyon jól tud, meg is lehetnénk elégedve.

Mégis nyomaszt, vagy legalábbis tegnap nyomasztott. Nyilván a műsor miatt is, amely agyas, mégsem okos. Bemutatja, mekkora minőségbeli ugrás volt az Eszterházy udvarban Haydn Werner után, de ezt nem lehet másképp megmutatni, mint hogy eljátszanak három Werner-fúgát, vonósnégyes felállásban (szó szerint felállásban, vagyis állva), és az ember legfeljebb azon csodálkozhat, hogyan is lehet ennyire semmitmondó zenét létrehozni. Feltehetően úgy, hogy ez nem erre való, nem nagy teremben, ezer ember előtt. Otthon meg csinálva biztosan jobb. A következő Pleyel-darab akkora ritkaság, hogy még a műsorfüzet is egy teljesen más darab ismertetését mellékelte hozzá, és csak a rögös út végén jött el a Csellóverseny. Ez így azért sok, a lelkem kiszáradt, jobban láttam és hallottam a sztárkodást mint a zenélést, inkább a kis ravaszságokat, mint a nagy élményt. Altstaedt vezényelt is, tehát az ő tempójában kezdett el játszani a zenekar, mégis, ahogy leült a zongoraszékre a csellóval, sokkal élénkebb tempóban kezdett el játszani, mintha jelezni akarta volna, hogy neki ez így lassú, az ő zeneiségének és gondolatai száguldásának egy klasszikus kezdés egyszerűen nem elég. Elhiszem, de hát a klasszikus kezdést is ő választotta, ne szenvedjen már saját magától.

Nem rokonszenves. Nem tetszik. Remélem, csak az én bajom.