Velence, Róma

Mary McCarthy a könyvében (magyar címe: Velence közelről) leírja, mióta panaszkodnak az emberek arra, hogy Velencét nem lehet kibírni, annyi benne a látogató. Ha jól emlékszem, az első panasz a 17. században lett kinyomtatva, és, szokás szerint, olyan panaszkodik, aki maga is oka a bajnak, az utazók zavarják az utazókat, mi idegesítjük egymást. Bár lehet, hogy a velenceiek meg mind minket utálnak. Mindenesetre most, hogy látja az ember az üres Szent Márk teret meg a hidakat, valahogy kénytelen arra gondolni, mit is ér ez az egész így, kísértetvárosként? Nem azt akarom mondani, hogy Velencében folyton és csakis egymást bámuljuk, de hozzá tartozunk a városképhez hátizsákkal vagy hűvös eleganciával, a város nem csak hozzánk szól, de rólunk is.

Lehet, hogy köztudomású, amit ehhez még hozzá tud tenni Róma, hiszen én is a Panoráma Útikönyvekben olvastam 1986-ban, de most mégis fontos lehet. Az Angyalvár, amely köztudomásúan Hadrianus síremléke volt, bent meg is található a császár egyetlen fönnmaradt verse, Animula, vagula, blandula. Még akkor tanultam meg az öt sort (magyarul is: Lelkecske, te lengeteg, ingatag), amikor Marguerite Yourcenar Hadrianus emlékiratai című regényét olvastam, 1986-ban már kellő megilletődöttséggel álltam a felirat előtt. Nem ez a lényeg, hanem maga a név: Hadrianus mauzóleumából azért lett Angyalvár, mert várként vagy erődítésként használták alkalomadtán, és angyalszobor van a tetején. Az angyalt először látomásként látta a pápa pestisjárvány idején, ott állt Szent Mihály a vár tetején, és éppen visszadugta a kardot a hüvelyébe, eleget szenvedtetek.

Eltehetné már megint azt a kardot.