Énekes baráttal találkoztam tegnap, és miről is beszélget az ember, hát persze. Koronavírus. Hogy hová tüsszents. Tenyérbe? Pfúj. Zsebkendőbe? Az is kevés. Könyökhajlatba, még akkor megy a legkevesebb trutymó szerte a világba. Hogy állandóan figyelni kell magadat. Másokat. Nem menni ide, nem menni oda, nem szállni villamosra, sehová, ahol más emberek vannak. Hát így nem lehet élni. Nem? Elmosolyodik. Welcome to the Singers' World. Az énekesek mindig így élnek. Vírusoktól függetlenül, vagy legalábbis koronavírusoktól függetlenül. Lehetőleg nem mennek oda, ahol rájuk tüsszenthetnek vagy megfázhatnak, vagy fúj a szél, vagy huzat van, vagy nyitva hagyhatnak egy ablakot. Vagy bekapcsolhatnak egy légkondicionálót. Vagy nem kapcsolhatnak be, és kiizzadnak. Vagy pláne: előbb kiizzadnak, aztán bekapcsolják a légkondicionálót. Ami egy normális embernek egy alig észrevehető torokköszörülés, az nekik egy elrontott magasság, aztán állhatnak megszégyenülten a színpadon.
Mit kapnak cserébe, hogy mégis annyian szeretnék ezt csinálni?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.