Az élet vége. Vagyis azon túl, mondjuk a maradványok vége. Urbán Tamás képén a Pillangónak nevezett Deák Ferenc hamvait szórják, feltételezem, hogy a Dunába. Ha már a folyó okozta a halálát. Vagyis, persze, inkább ő okozta, amikor kitalálta, hogy átúszik, aztán kitalálta, hogy visszaúszik. Urbán Tamás, aki fotózta Pillangót, azt mondja, hogy akkor megint, és megint, de ha csak kettő hosszt vállalt, az sem kevés, részegen, nem valami pompás fizikai állapotban. Szóval öngyilkosság vagy talán csak megsemmisülési vágy, hiszen tudta, mondta, hogy nem lesz belőle öreg, nem kell aggódni, hogy megereszkedik a bőre a sok tetoválással, és az majd hogy néz ki.

Hogy néz ki. Ezt biztosan sokat hallotta, hiszen kék volt a feje a sok bőr alá bevitt tintától, a homlokán ott volt a pillangó, szárnyain horogkereszttel. Mintha az egész gesztus vigasz akart volna lenni a hétköznapi embereknek, van, aki nálatok is ijesztőbb. Ma, persze nevetséges látni, ahogy körülveszik az emberek az uszodában, és arcukon hitetlenkedés és szörnyülködés, és nem veszik észre, hogy ma azért lehetnek ott egy kiállító terem (most épp a Capa Központ) falán, mert hátteret alkotnak Pillangónak, mert ilyenek a normálisok. Akik közé ő nem akart tartozni. Akiket nem fényképeznek, mert mi van rajtuk látnivaló. Semmi. Eltelik majd egy-két évtized, és a tetoválás általános lesz, mondjuk nem ebben a mértékben és csúfsággal, de David Beckham meg Zombie Boy lesz az, aki ábrákat helyez el a testén. Vagy minimum konditermi pacsirta.

Mindenféle fellengzős gondolatok röppennek, hogy talán ő volt a legszabadabb ember a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, már amikor nem a börtönben ült, vagy de igen, akkor is, annál inkább, de ezt se nagyon hiszem. Mindenesetre nem a rendszer, hanem az élet ellen tiltakozott. Sikerrel.