Tudom, hogy nem volna szabad, de előfordul, hogy megállok a városban elhelyezett könyves szekereknél, és persze, el is csábulok. De hát minden olyan jó ötletnek meg érdekesnek látszik. Mondok rosszabbat: minden jó ötlet és érdekes is. Legutóbb leakasztottam egy semminek kinéző fehér kötetet: Bourgogne strázsamester emlékezései. Eddig még jó, de kinyitottam, és pont azt írja benne, hogy "midőn az oroszok észrevettek bennünket, fél lőtávolságra sem lévő tüzérségük leadta ránk az első sortüzét. Az első, aki elesett Delaitre zászlóaljsegédtiszt volt, egy golyó mindkét lábát letépte térdben, hosszú lovaglócsizmája alatt. Egyetlen kiáltás, jajszó nélkül esett a földre. Elhaladva mellette, arcába néztem: nyitva volt a szeme, görcsösen járt az állkapcsa. Megismert, és nevemen szólított. Odaléptem, hogy halljam, mit mond. Akkor elég hangosan így szólt hozzám, meg a többiekhez, akik nézték: Barátaim, vegyék ki, kérem, a pisztolyaimat a nyeregkápámból, és eresszenek egy golyót a fejembe." 

Nem csak arról van szó, hogy milyen szörnyű, hanem hogy ismerős is a jelenet. Persze, Iszaak Babeltől, a Lovashadseregből, ahol a kinyílt hasfalú, kiomlott belű vöröskatona kéri Babeltől ugyanezt. Nem tudja megtenni, csak hallja az átkot és leírja: ti szemüvegesek, úgy szerettek minket, mint a macska az egeret. 

Egyébként a harcedzett, Moszkvából visszafelé menekülő Bourgogne strázsamester sem tudja megtenni, pedig addigra már túl van mindenen, zászlótartó kezek levágásán, fagyott holttestekbe botláson, bajonettel való kivégzésen. Az oroszok egymást is megeszik, és ha azt hinnénk, hogy ez csupán az ellen démonizálása, hát nem, mert a szövetséges horvátok is megeszik egymást. Csak a halottakat. Nem is értem pontosan, mert nem arról van szó, hogy nem erre teremtettünk, nem egymás gyilkolására. Még csak az sincs, hogy úgy szerette volna Delaitre zászlóaljsegédtisztet, hogy nem tudott rá kezet emelni, mert ő volt a leggonoszabb és legkegyetlenebb ember, akit valaha is ismert, és aki kedvtelésből tette a rosszat. Mégsem megy. Még neki sem, még őt sem.  

Lehet, hogy ez a könyv pozitív üzenete?