Csodálatosan megható, de tényleg. Alig zárták be a világ operaházait, Joyce DiDonato máris kárpótolja a rajongókat, és nem is akárhogy. Otthonról, a lakásából énekli el a Werthert. Jó, zenekar nem fér be a házba, de zongorista igen, és maga mellé egy másik világsztár is, Piotr Beczala. Egy szép nap rájövünk, hogy mindaz a körítés, amit egy operaház jelent, tényleg körítés, a lényeg bennük van, meg bennünk, ha együtt akarjuk, akkor a láng lobog, fennen, fennen…

Jaj. Három percig bírtam. Joyce tényleg ott van a lakásban, talpig zöld ruhában, tényleg talpig, mert különben mezítláb, és bágyadt dallamokat énekel bágyadtan, és, nem tehetek róla, de úgy érzem magam, mint Vanek úr, amikor a szekrényből hallgatta Laura de Pirelli énekesnő hanggyakorlatait, aztán vette a kalapját, hogy bocsánat, én most elmegyek. És attól kezdve szeretettel gondolt Mehárra, a félszemű törökre, aki egy félreértés következében ugyan minden nap elagyabugyálta, de nem énekelt.

Talán a szándék túl nyilvánvaló, ha egyáltalán van hátsó szándék, hősnőnek lenni a vész idején, vagy csak tényleg mindennek megvan a helye és az ideje, és a Werthernek nem ez volt a helye meg az ideje, nem tudom, de brrr, brrrrrr.