Basszus, basszus

Kicsit mintha még mindig ellentmondásos volna az operabarátok és Székely Mihály viszonya. Egyfelől, ugye, Székely a legnagyobb magyar basszus az őskortól napjainkig, másfelől meg Székelytől nem lehet tanulni, a technikája kérdőjeles, a magasságai időnként rettenetesek. Akkor megint egyfelől: na jó, de egy basszistának miért a magasságai számítanak? Mire megint másfelől: mindig a magasságok számítanak, az opera már csak ilyen.

És így tovább, a végtelenségig.

Székelynek tegnap volt a halálévfordulója, meghallgattam vele a Simon Boccanegrát, a Metropolitan 1950 januári előadását. Ezer egyéb okból is meg lehet hallgatni, de főleg Leonard Warren miatt, ő a címszereplő, aztán Richard Tucker miatt, mert nagyon jó. Vagy Astrid Varnay miatt, aki nem épp ideális kislányhang, inkább afféle odatévedt walkür, de annak is van bája. A karmester Fritz Stiedry, valaha Mahler asszisztense volt, aztán a pályája egy meglepő fordulattal Leningrádban folytatódott, onnét ment Amerikába. Nem egy őrület a zenekar összeszedettsége, de vidám, ahogy Stiedrynek elfogy néha a türelme, és elkezdi hajszolni a zenekart és az énekeseket, nem akar a színházban éjszakázni.

Székely énekli Fiescót, ezek a Metropolitanben töltött végnapjai, hazajön, és többet nem engedik vissza, pedig hívják, és nyilván menne is. Nyilván ez, hogy hívják, önmagában is elegendő bizonyíték a meggyőző voltára, de a felvétel maga sem szégyellnivaló. Székely tényleg nem boldog a magasságokkal, de azon ritka basszisták közé tartozik, akiknek Fiesco nem mély, a legpincebélibb hangokat is énekli, valóban énekli, nem ásítja, susogja, leheli. Olyan valószínűleg nincs is, aki itt is, ott is, fent is, lent is, középen is Fiesco tudna lenni, de a szokásos helyzet: mondj ma egyet, aki így. És ha egyet tudsz, akkor mondj még egyet.  

Fiesco volt Székely Mihály búcsúja, az utolsó szerep, amit énekelt, 1963 márciusában. Mondjunk imát a holtért – ez volt az utolsó mondata a színpadon.