Alig néhányszor hallottam Földes Imrét zenéről beszélni, nyilván éppen ezért rögződött az a néhány alkalom. Vagyis, ha jobban belegondolok, nem rögződött, csak úgy, ahogy ő maga rögződött, igazi tanáralkat, jól beszél és élvezettel, de mégsem magáról tart előadást, nem arról van szó, hogy ő milyen nagy ember, hanem hogy milyen nagy dolog az, amivel foglalkozik. Hozzáállást tanít, a csodálkozás képességét, vagyis nem feltétlenül csak ahhoz csinál kedvet, amiről szó van, hanem magához az ügyhöz. Ha az új zenéről beszél, az ember mindenkit és mindent meg szeretne ismerni, ha a régiről, akkor – ugyanez. Csak még nagyobb az anyag, még több az elmaradás, még nehezebb a pótlás.
Mintha ezen segítene a foldesimre.hu, rengeteg cikk és elemzés, rádióban elhangzott előadás, interjú, kritika, nekrológ. Kocsissal kezdtem, mert Földes Imre azt a Kocsist is ismerte, akit kevesen, nem a mestert, hanem a tanulót, akit csak úgy lehetett fegyelmezni, ha a tanár süketnek tettette magát, nem reagált a kivételes gyerek kivételes tehetségére, hiába ugrándozott a gyerek, hogy ő tudja, tudja, mindig mást szólított föl. Hogy a kivételes tehetségből mégis kivételes felnőtt lett, az nyilván a tanárok érdeme. Hiába nem vagyunk gyerekek, hiába nem vagyunk kivételes tehetségek, Földes Imrét olvasva mintha még egy esélyt kapnánk az élettől.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.