Firenzével álmodtam. Pontosabban nem is tudom, hogy ez még álom volt, vagy szívem első gondolata. Benne van néhány dolog az elmúlt napokból, a tévében adott Rómeó és Júlia, meg a balsejtelem, hogy biztosan elmarad a Szépművészeti preraffaelita kiállítása. Mindenesetre álmomban (vagy ébrenlétemben) ott álltam a Santo Stefano bejáratánál, az ajtó félig volt nyitva, mint harmincöt évvel ezelőtt, nem tudtam, hogy belesni vagy bemenni is szabad. Ez az a templom, írta Wellner István útikönyve, ahol Boccaccio Dantéről tartott előadást. Az ember ájult, aztán ájult még napokig meg hetekig, míg aztán Veronában kifejlesztett magában egy szép kis Stendhal-szindrómát, ha nem akarjuk feltétlenül ideggyengeségnek nevezni. Ott ültem a Júlia sírjának nevezett szarkofág mellett, és csöndesen folytak a könnyeim, miközben a normális turisták együtt érzően pislogtak felém: szegény fiatalember, biztosan nagy bánat érte, így vagy úgy elveszítette a maga Júliáját.  

Nem volt más választása az embernek, kénytelen volt hörcsögként falni a művészetet vagy a szépséget és a történelmet, tudta, hogy három évre kell pakolnia, akkor jöhet majd vissza. Már ha ide jön, és nem egészen máshová.

Ma persze egészen másként mászkál az ember, minden nap elmondja magának, hogy nem baj, hogy nincs idő mindenre, hogy egy órát ül a kávézóban vagy az étteremben, mert jövünk még, úgyis jövünk még, nem szalad el az a Notre-Dame.

Nem szalad el, csak leég.

Nem szalad el az a Firenze.

Nem szalad el, csak karantén.