Ká-ká-káka

Lehet egy fordítónak rossz a kiejtése? Nyilván, ha kérdezem, akkor lehet, például itt ez a könyv, Tábori Zoltán fordította, a címe pedig az, hogy A király háborúja. Ha beugrik egy másik cím, A király beszéde, az pont így helyes, ez volt a cél, mert ez annak a folytatása. A szálak elvarrása, VI. György és logopédusa, Lionel Logue kalandjai a trónra lépés után. Boldogtalan kor, háború van, György királynak még sok beszédet kell elmondani, hadba lépéskor, bombázáskor, és minden év karácsonyán, eleinte nem remélve, aztán már kimondva, hogy talán ez lesz az utolsó háborús karácsony. Nem sokáig élvezik a békét, VI. György 1952-ben, Lionel Logue 1953-ban halt meg, és utólag az ember hajlamos úgy csoportosítani a tényeket, mintha ez a két ember egy bizonyos történelmi feladatra született volna, amit csodálatos fegyelemmel el is végeztek, az élet meg azt se mondta, köszönöm, csak dobta őket.

Aztán mégis azt mondta, hogy köszönöm, mert népszerű könyv és film lett belőlük, Oscart is kaptak érte, az emberek pár évtizeddel később megismerték a nevüket és küszködéseiket. Nyilván egy ilyen folytatás nem tud elementáris hatással lenni, de elmondják benne a folytatást és a befejezést, és aki elmondja (Peter Conradi mellett), az is Logue, a beszédjavító unokája, Mark.

És aki nekünk elmondja, az Tábori Zoltán, hogy a kiindulópontra visszaérjek, könnyed és jó a szöveg, úgyhogy nem is nagyon akarok megakadni a kiejtés-problémán, ha nem volna sajátosan magyar. Attól függően, hogy milyen ragok kerülnek a Logue név mögé, lehet tudni, hogy az első százegynéhány oldal alatt a fordító nem „lóug”-nak mondta a nevet, mert azt írja, hogy „látta Logue-t”, de aztán a könyv végére megvilágosodott, mert már helyesen illeszti a ragokat. (Részlet a Kákán a csomót sorozatból.)