Nemzetközi Zongoranap volt tegnap, a lehetőségekhez képest nagy bulit rendezett a Deutsche Grammophon, összeszedték a nagy és aktív és hadra fogható pianistákat… Még a hadra nem foghatókat is, a visszavonultságból előkerült Maria Joao Pires, hogy, saját szavai szerint a semmi közepén álló házából eljátssza a YouTube-on a Pathetique szonátát. Nem a kritika vagy a művészekkel való elégedetlenkedés idejét éljük, de persze az emberben van némi kajánság, hogy „legalább értem, miért vonult vissza”.

Négyórás program volt, nem csak ismerős nevet viselők léptek föl, de ők is szép számmal, Kiszin Chopint játszott, a programot pedig Daniil Trifonov zárta, aki Dominikából jelentkezett be maszkban, aztán a távolból, már úgy értem, kamerai távolból játszotta el az idei koncertekre tervezett műsorát, A fúga művészetét. Nem az összes fúgát, de azért semmiképpen sem tanulság nélkül. Hogy mást ne mondjak: ha a közönség arctalanná válhat, akkor azért pimaszabb vagy őszintébb, mint amikor mindenki önmagát képviseli. Trifonov majdnem 12 ezer nézőnek kezdett el játszani, és mire abbahagyta, nem sokkal voltunk többen 10 ezernél. Egyetlen koncertre ez, persze, csodálatos tömeg, de ha úgy vesszük, hogy percenként leléptek kétszázan, akkor egyértelmű, hogy Bachhoz ma nem csekély bátorság szükséges. A fúga művészetéhez mindenképpen.