Arák derűje

Felülök az éjszakai biciklire, és megszólal a vers odabent: óh, tűnt derűk arája, íme még itt állsz, és dajkál a vén idő s a csend.

Itt el is akad a csend, nem tudom tovább, de már ezt sem értem. Mi az, hogy tűnt derűk arája? Megőrült ez a Tóth Árpád, megrészegül az ara meg a derű összecsengésétől? És ha igen, akkor miért nem fordítva írja, óh, tűnt arák derűje.

Persze, meg van kötve a keze, mégis van egy eredeti, angol óda, de hát szépen eltávolodik tőle, már a címben is. Ode on a Grecian Urn, Óda egy görög vázához. Urna helyett vázát ír, ami lehet, hogy művészettörténetileg igazabb, de Keats nyilván nem véletlenül írt urnát, halotti hamvakat tartalmazó edényt.

Tudom, nem ez a vers lényege, nem ezen vitatkoztak még száz évvel később (és száz évvel előttük), hanem a végén, hogy vajon mennyire igaz az, hogy: „A szép igaz, s az igaz szép.” Mert szépnek szép, de milyen ötletes volna, ha maga az állítás már a cáfolat volna, szép, de nem igaz.

De eddig, persze, nem jutok el, ahhoz öt tízsoros versszakot kellene fejben tartani, marad a tűnt derűk arája, ami angolul persze nagyon más, sokkal hosszabbak a hangsúlyos szavak: Thou still unravish’d bride of quietness. Keats számára nem a derű volt a fontos, hanem a csönd, hogy egy mozgalmas jelenetnek semmi hangja nincs, mégis zene, ritmus, hallható hallhatatlan. Meg, persze, a pillanat, már menyasszony, de még szeplőtelen, valami volt, valami lesz, de ez mind nem érdekes, csak ami van. Voltaképpen egy anti-József Attila, ami van, épp az nem törik szét darabokra, pedig, ugye, mégis csak egy váza, minden oka megvolna rá.

Közben hazaértem, nincs megfejés, azt meg végképp nem tudom eldönteni, hogy mi a viszonya az igaznak és a szépnek, egy és ugyanaz a kettő, vagy csak jegyesek. Mint a tőke és a fasizmus.