Aegon-díj

Szépen ráállt a kezem a fordulatra, hogy "nekem jutott az a megtisztelő feladat", de nem jutott, én választottam Csabai László könyvét, A vidék lelke című novellakötetet, és ez nagyobb elkötelezettség, mint a "nekem jutott". Húsz kiválasztott könyvből lehetett egyet mondani, ami a saját támogatott, amiről azt szeretné az ember, hogy az év könyve legyen, olvassák el minél többen, és a biztosító támogassa a szerzőt, hogy jövőre is örülhessünk valami új könyvének. Mivel igazi, élő, lélegző szerzőről van szó, egyszerűbbnek látszott, ha nem csak a magam véleményét mondom el róla (azt is meg fogom tenni), de megkérdezem tőle, ami eszembe jut. És mivel minden nem jut eszembe egyszerre, a magam részéről alig várom a jövő hetet. 

A könyvben három-három novella ad ki egy-egy nagyobb egységet. Mitől lesz több három összefüggő novella, mint három különálló? Mintha úgy készülne mindegyik, hogy magában is megállja a helyét, mégsem választod őket élesen el, a szereplők vagy a főszereplők ugyanazok maradnak. Másfelől meg lehetne egy novella akár háromszoros terjedelmű is, az időmúlást lehetne egy csillaggal is jelölni, nem kellene feltétlenül új cím...

Lehetne egy cím alatt is, de vonzódom a határozott tagoláshoz, a rendhez. Ha ez utóbbi az életemre nem is mindig jellemző, törekszem legalább a műveimben megvalósítani. És szeretem a kettes, a hármas meg a négyes számot. Már önmagukban egy szerkezetet sejtetnek, amit csak ki kell tölteni.

Igen, úgy készülnek a novellák, hogy magukban is megállják a helyüket. De a befejezettség valahogy nem a létező dolgok legfőbb jellemzője. (Pontosabban mondva, egyénre lebontva igen. De én a főhőseimet nem szoktam megölni. Túlságosan is megszerettem őket.) A nemzet-, város- és családtörténeti traumák és, jobbik esetben, pozitív fejlemények újra és újra előjönnek, kicsit megváltozva, de a lényegüket tekintve hasonlóan. Egy ősember élettörténetét is magunkénak érezhetjük. Ezért engedni kell, hogy folytatódjanak a novellák, így lesz az egész életszerű. Ráadásul, mikor egy novellát megírok, gyakran nem tudom az alapötlethez kapcsolódó további ötletek mindegyikét megvalósítani. Ezért páros novellává bővítem. Vagy hármas novellává. A feleségem szerint pedig minden hármas novella valójában egy novellaciklust vagy regényt rejt magában. Igaza lehet. Ám nincs annyi időm, hogy valamennyiben megérjen a benne rejlő összes lehetőség. Igyekszem írni regényeket is, de sok-sok elbeszélést is.

Miért a múltba vagy múlthoz fordulás? A történetek időnként el sem érnek a máig, de az biztos, hogy régen kezdődnek, körülbelül a múlt század közepén. Még ez az utolsó pillanat, hogy hiteles tanúid legyenek?

A történelem nagyon érdekel. Nem tudom pontosan, miért. Mintha velem született lenne ez a vonzódás. Persze logikus magyarázatot is találhatok: foglalkoztat az ember, mert ember vagyok, és az emberről (általánosságban és egy embercsoportról vagy egy személyről is) a történelem mond a legtöbbet.

A történelemmel való első találkozásomat nagyszüleim szóbeli elbeszélései jelentették. A múlt század elején született mind a négy nagyszülőm, és sokáig éltek. (Apai nagymamám nemrég halt meg, már a kilencvenkilencedik évében járt.) Volt idejük élményt gyűjteni, s volt idejük nekem ebből sokat átadni. Később a történelem tananyagból hiányoltam is azt az elevenséget és színt, amit őket hallgatva megtapasztaltam. Oral history volt ez, persze a kifejezést Magyarországon akkor még nem ismerték. A legrégebbi történeteik az első világháborúról szóltak. Ez lehet az egyik oka, hogy én is eddig szoktam visszamenni a múltban. Meg ráadásul onnantól kezdve van sok forrás. Fényképek, naplók, híradórészletek. Nagyon fontosak a hiteles források.

Nyilván Móriczot emlegetik most a legtöbbet Veled kapcsolatban, a ronda, sáros, véres élet irodalmiasítását. Ha mégis a különbséget kellene megfogalmaznod, mit mondanál?

Móricz, a realista író (de nem az első, mert pl. Iványi Ödön és Török Sándor is az volt már), így természetesen hatott rám. Én is megállíthatatlanul sodródok az irodalmi realizmus felé. Móricz ráadásul a földim. Ezen túlmenően rengeteg különbség van köztünk. Ha egy Móricz novella vagy regény kerül a kezembe, mindig tudom, hogy nem én írtam azt.

Móricz ’42-ben meghalt. Nem írhatta meg az ezutáni időket. Én viszont írok sokat a háború utánról, az ötvenes, hatvanas, stb. évekről. A jelenig.

Nálam középpontban van Nyárliget. (Ami nagyjából megegyezik a jelenlegi nyírségi megyeszékhellyel.) Móricznál is jelen van ez a város, de nem olyan hangsúllyal.

Írásaim tele vannak orosz vonatkozásokkal. Az övéi kevésbé.

Írtam a román tengerpartról, Brazíliáról, az USA-ról, Szibériáról. Ő írt?

Móricz keményebb, kíméletlenebb. Nálam is vannak brutális jelenetek, de azok éppen azért brutálisak, mert puhább környezetben vannak elhelyezve.

Én megértő vagyok az esendő hőseimmel szemben. Vagy Móricz is az?

Most ez persze olyan, mintha beszélgetés közben valaki megszólalt volna, hogy kész a vacsora. De legyen is így, vacsora után köv. a folyt.