Az ember hajlamos azt hinni, hogy a díjosztás, mármint a díjhoz kapcsolódó kiválasztás, zsűrizés, akármi az valami uraskodást jelent, ülök az önimádat büszke heverőjén, és én majd megmondom, ki jó, ki jobb, ki a legjobb. Ehelyett az egész, legalábbis az Aegon-díj esetében olvasás, megszeretés, újraolvasás, még jobban megszeretés. Plusz még kérdezni is szabad. És még válaszolnak is, jelen esetben Csabai László, A vidék lelke című novelláskötet szerzője.
A nevek. Feltűnt, hogy szeretsz mindenkit a nevén nevezni, úgy értem a teljes nevén, és lehetőleg a foglalkozását is a név után biggyeszteni. Van ennek valami oka?
Így jobban átlátom a művet. Nem keverem össze a neveket, a foglalkozásokat, és mindazt, ami egy karakterhez tartozik. A munkapéldányomon még félkövérrel is van szedve egy szereplő nevének első felbukkanása.
Nem feltétlenül független az előző kérdéstől: mennyire igazak ezek a történetek? Ahogy említetted is hogy végül is van a világod mögött egy oral history világ. Ezt vajon őrzöd? Egyáltalán: célod az, hogy a novelláid valóságnak hassanak? És ha igen, igazi valóságnak, vagy alternatív valóságnak?
Művészetben, így szépirodalomban is csak alternatív valóság létezhet. Hiszen a valósággal csak maga a valóság lehet azonos, nem annak tükre, ábrázolása, feldolgozása, továbbgondolása, esetleg értelmezése. Folyton kutatok történetek, valóságrészletek után, de ha néha el is határozom, hogy „na igen, ezt megírom vagy beleillesztem egy műbe”, az nagyon ritkán szokott megtörténni. Az írásaimban lévő történeteimet (melyek műveim lényegét alkotják) magam találom ki. S ez számomra a legalkotóibb ténykedés. Sosem gondolkodom tanulságon, társadalomkritikán vagy más efféle „mondanivalón”. Csakis a sztorin. Hogy valami olyan történetet kéne kreálni, amit más még nem írt le, s ami engem is meg az olvasóimat is szórakoztatja. Más kérdés, hogy néhol el lehet mélyíteni az írást, és óvatosan lehet sugallni valamit az olvasónak. De csak nagyon óvatosan, úgy, hogy az se legyen baj, ha nem veszi észre. Bár szuverén történeteim vannak, ha elolvasok egy kész elbeszélést vagy regényt, gyakran felismerem, hogy ezzel vagy azzal a részlettel, persze más formában, már találkoztam a való életben is. De ezeket a valóságelemeket nem tudatosan alkalmazom. Automatikusan illeszkednek az alapötlethez, a történetfolyamhoz. Ez már különben az alkotás lényegét érintő kérdés. Ami számomra is egy talány.
A horror. Azt érzem, hogy attól ijesztőek a kegyetlenségek a történeteidben, hogy nagyon tárgyilagosan mondod el. Akár a malac agyonrúgásáról, akár a család kivégzéséről van szó. Közben említetted azt is, hogy nagyon megszereted a hőseidet, nem esik jól, ha meg kell ölnöd őket. Van itt ellentmondás? Vagy ez a szerző hatalma, mindannyian a Te teremtményeid, azt csinálsz velük, amit akarsz?
A horror és az erotika a két leghálásabb elem a művészetben. A kontrollált, tehát átélt, de nem a valós élet részét képező, művészi hatáskeltés által létrejött félelemhez és az erotikus izgalomhoz sokan vonzódunk. Valóban pusztulnak el, gyakran kegyetlen körülmények között szereplőim, és sajnálom is őket nagyon. Mégis megölöm őket. Nemcsak a hatáskeltés miatt, hanem mert a valóság része a pusztulás. Akiket nem ölök meg, azok a főszereplőim. Például Schiffer Árpád (alias Szindbád) nevű detektívem, és az ő szibériai szerelme: Szonyecska. Pedig Szonyecska nagyon közel kerül ehhez. Vagy meg is hal? Vagy mégsem? (Többek között erről is szól a Szindbád Szibériában című regényem.)
Megjegyzés: Először a falhoz csapja a malackát, aztán rúg bele.
Van egy jó hírem: folytatjuk
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.