Gazdátlan fejek

Ha nyitva volna, most Aubrey Beardsley kiállítás volna a Tate Britainben. Beardsley rajzai, gondolom, másoknak is onnét ismerősek, ahonnét nekem: a Salome különböző kiadásaiból, esetleg lemezborítókról, kísérőfüzetekről. Arra például csak a napokban jöttem rá, hogy minden nap látok egy Beardsley-rajzot, mert a Magyar Helsinki Bizottság is őt választotta a logójára.

Nagy karrier, ha belegondolunk, mennyi ideje volt rá. Hétévesen diagnosztizálták nála a tbc-t, és huszonöt éves volt, amikor bele is halt a betegségbe, addig meg kellett teremtenie az életművét, önmagát, botrányait és legendáját. Minden sikerült, ott lógnak a rajzok a Tate falán, még ha pont senki sem látja őket, akkor is, ami pedig a botrányokat illeti, még ma is vitatkoznak a művészettörténészek, hogy Beardsley vajon homoszexuális volt-e, vagy vérfertőző kapcsolatban élt a nővérével.

Ami Beardsleyben számomra különösen is izgató, az a saját világ, úgy értem, olyan világot rajzol, amelyben ő maga is lakó lehetne, különösebb változtatás nélkül. Ahogy a Helsinki Bizottság logóján a fölemelt ujjak Beardsley ujjai is lehetnének, illetve nyilván azok is, egyszerűbb lerajzolni a bal (vagy jobb?) kezemet, mint megkérni valakit, hogy álljon itt fölemelt ujjakkal. De ez a rajzönazonosság nem csak Beardsleyre érvényes, hanem sok egyéb esetben is, időnként a művészi színvonaltól függetlenül is. A Kondor Béláról készült fényképen, amelyen a kezébe temeti az arcát, föl lehet ismerni a kezet a grafikákról, vagy Szyksznian Wanda is ott van a maga készítette szörpös üveg címkéken. Akiknek nem tetszik a világ, esetenként rajzolnak egy másikat? Vagy ez ugyanaz a világ, csak ők így látják?