Ez is egy adottság, méghozzá fontos adottság, ha valaki előadóművész: nem kivívni, nem kikényszeríteni, hanem csak kiélni, kilétezni a közönség szeretetét. Hogy mindannyian azt akarjuk: legyél jó. Nem kell azzal fárasztania magát a művésznek, hogy megnyerjen minket magának, meg vagyunk nyerve a lényétől, a fényképétől, talán már a nevétől is. Yehudi Menuhin? Csak jó lehet. Víkingur Olafsson? Csak jó lehet?

Egyébként jó, tényleg, tud zongorázni, és keresi azt a valami mást, van Glass-lemeze, most meg Debussy – Rameau. Kicsit úgy tesz a világ, mintha ez mennyire merész ötlet és párosítás volna, holott Debussy számára meghatározó élmény volt, amikor először hallott Rameau-t, amikor operát kezdett el írni, akkor is a francia barokk világ lebegett előtte, és nem Wagner vagy Verdi nyomait nézegette. Meg hát van is egy műve, Hommage á Rameau, Olafsson is eljátssza a lemez utolsó számaként.

Nem számolgattam percre, darabszámra biztos, hogy ez inkább Rameau- és nem Debussy-lemez, de az ötlet akár jó is lehetne, valahogy bemutatni a hasonló gondolkodást, ami létezik, egyes Rameau-darabok címét Debussy is elfogadta volna. Csak hát egy lemez nem feltétlenül a koncepció, akkor volna igazán csodálnivaló az egész, ha a darabok egymásra rímelésétől függetlenül az előadások is olyan fenomenálisak volnának. Víkingur Olafsson hallgatása közben azonban az ember elkezd rögtön két másik zongoristára gondolni, Rameau-ügyben Grigorij Szokolovra (akinek egyébként ma van a hetvenedik születésnapja) és Kocsis Zoltánra, akinek a Debussy-interpretációja végül nem lett nemzetközi standard, de mintha Olafsson mégis arrafelé tapogatózna, nem mosni, nem lavírozni, hanem vagányul, bele a közepébe, ezek itt hangok, nem színek.

Annyiszor hallgattam és önként a lemezt, hogy nevetséges volna bukásról vagy kudarcról beszélni. Nagyszerű bevezetés, de csak bevezetés abba, hogyan is zongoráznák ezt a nagyok. Akik, ráadásul ketten is vannak, nem csoda, ha lenyomják Víkingurt.