Szeptemberig látható online az Andy Warhol-kiállítás a Tate Modernben, de hát tudjuk, mi is az az online-kiállítás, gázálarcban szagolgatni a rózsát. Nem vagyunk ott, nincs fizikai kapcsolat, ahol a színek számítanak, az eleve reménytelen, hiszen minden monitor csal, többet vagy kevesebbet, de csal. Kivétel a kivétel.
Mert Andy Warhol Ezüst felhőit láttam életben is, amikor itt voltak, Budapesten, és szépen csinálták meg, sikerült elérni azt, amit nem mindenkinek: az ezüst párnák elemelkedtek a földtől, de nem ragadtak a plafonra, szálldogáltak a térben, az ember köztük lépkedhetett, hozzájuk érhetett, arrébb lökhette őket.
Nagyon jó. Biztos nagyon jó, ezüst párnácskák, tényleg mitől nem várják mostanában, hogy az ember hasra essen. De a Tate kiállításán mintha éppen ez volna a lényeg: ne ess hasra. Ne azt nézd, ki lett Andy Warholból, hanem hogy mit csinált. Miért, mit csinált? Ezüst párnácskákat?
Ezüst felhőket. Nem tudom, hogy jól értelmezem-e az egészet, de mintha arról volna szó, hogy look for the silver lining, hogy ha felhőt látsz, akkor ne felhőt láss, hanem az ezüst belsejét, ahogy átsüt rajta a nap.
Slágerbölcsesség, tényleg az, van is egy ilyen Jerome Kern-dal, vagy a Generál is énekelte, hogy A felhők fölött mindig kék az ég. Nem szabad kimondani, mert akkor menthetetlen, de ha csak kóvályog az ember a felhők között, akkor jó.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.