Az első mű, amit John Adamstől hallottam, a Short Ride in a Fast Machine (a hivatalos magyar cím szerint Rövid utazás sportkocsival) volt. Az első opera, amit hallottam tőle, a Nixon in China volt. És most, a legfrissebb (tavaly bemutatott) műve a Must the Devil Have All the Good Tunes? címet viseli. (Bocsánat a bénácska fordulatért, de az ember ki akarja kerülni, hogy egymás után tegyen kérdőjelet és pontot.) Általános minimumként annyi biztosan elmondható, hogy címet adni tud, és hogy a közönség nyilván szívesen megy el egy olyan koncertre, ahol a művek címe is vicces, érdekes, elmagyarázható (a New Yorkerben olvasta, de talán Luther Mártonig megy vissza az eredet), mintha azt kellene meghallgatnia, hogy Adams: 3. zongoraverseny. Az már külön ajándék, ha a bemutatón Yuja Wang játssza a szólót, a szerző vezényelte előadásban pedig Víkingur Olafsson.
El van indítva a darab a maga útján. De nem csak ebből a szempontból, hanem zeneileg is: John Adams a híres Peter Gunn témát használja, persze, megbonyolítva, ez mégis klasszikus, de ismerősen, hogy mindenki tudjon valahogy kapcsolódni az ő Haláltáncához. Ha az. Mert Liszt benne van, az biztos, de Prokofjev is, az egészben van valami vidám csalfaság, mintha becsalogattak volna mindenkit mély vízbe, hogy nem lesz semmi baj, nem lesz hosszú, nem erőfeszítés, bírni fogod, és a végén elégedetten mondhatod: ismerem a kortárs zenét. Vagy valamit ismerek belőle.
Aztán mégis hosszú, nem vészesen, de mint egy normális, klasszikus zongoraverseny, így a Haláltáncnál tényleg hosszabb, mégis bonyolult, mégis az a tanulság, hogy nem ismerem a kortárs zenét. Mondhatni: győz az igazság.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.