Halva találták a fotós Peter Beardet az erdőben, és nyilván nem lepte meg a hír a családot sem, hiszen már három hete nem találták. Kisétált az otthonából, és eltűnt, csak a legelszántabb reménykedők képzelték, hogy valaki tán megtalálta, hazavitte, és gondolkodik, hogy vajon ki lehet ez az ember. Peter Beard, a híres fotós? Nahát.
A csoda elmaradt, a holttest került csak elő, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ez az öngyilkosság egy formája volt, ahogy Lawrence Oates elment sétálni Scott kapitány sátrából, hogy kicsit körülnézzen a hóviharban. Menj csak. Peter Beard nem mondott semmit, amúgy is konfúz volt, aggkori szellemi leépüléstől szenvedett, amikor meg sem lehet mondani, mi a világos pillanat, és mi az elborulás. Volt már egyszer nagyon közel a halálhoz, 1996-ban megtámadta egy elefánt, abból legendásabb halál lehetett volna.
Beard az élet nagy nyertese volt, apai ágon vasútmágnások, anyai ágon dohánytőkések voltak, ő meg, van ilyen, igazán jóképűnek született. Kamaszkorától vezette a naplóit, újságcikkeket, fényképeket, telefonbeszélgetéseket, amit lehet, elmentett a (nem is tudom) jövőnek vagy jelennek. A legszebb nőkkel esett szerelembe, akik többnyire viszonozták az érzelmeit, klasszikus szőke herceg, bolond, aki ellenáll neki. De közben készültek a fotók, a legnagyobb hatással az afrikai vadonban, bemutatva, hogy rossz lesz a vége, vagy nem is lesz, End of the Game az egyik albumának címe, már rossz vége van, pusztulnak az állatok, lesoványodott elefánt trombitál a Kilimandzsáró előtt. Én időben szóltam, mondta Peter Beard, és elindult az erdőbe.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.