2016-ban kihagytam, amikor volt a Met közvetítés, nyilván egybeesett valami koncerttel, én pedig meg voltam elégedve a saját álláspontommal, hogy nem szeretem az Elektrát. Láttam Kovalik-rendezésben, és akkor se szerettem, mi többet kívánhat az ember magától? A nemszeretésnek pedig voltak megerősítői, hogy kisebbet ne mondjak, Bartók is azt mondta, hogy nem lehet kétszer elsütni ugyanazt a zenei történetet (mintha ő nem írt volna több éjszakazenét lassú tételnek). Mégis mintha igaza volna. Richard Strauss dörzsölt színházi emberként azt nyomta, ami bevált, ha a Salomét szerették, akkor kell egy másik nagy nő a történelem kezdetekor, aki címszereplő, aki hisztérikus, és aki miatt ölnek. Aztán majd halálba táncolja magát. Csak legyen minden több, nagyobb, hosszabb.
Minden több, nagyobb, hosszabb, a Met igazgató Peter Gelb azt mondja, ez a legnagyobb zenekar, amit valaha is elhelyeztek a Metropolitan árkában. A színházban persze népszerű a mű, két film- és sok hangfelvétel készült az előadásokról. Ez most a legutóbb rögzített, Patrice Chéreau szép, okos rendezése, mintha Rothko-színekkel dolgozott volna, festményben sétálgatnak a hősök, és vitatkoznak megbocsátásról és bosszúról, hogy szabad-e normális életet élni, legalább megpróbálni, vagy el kell számoltatni a bűnösöket. Helyre kell-e zökkenteni a világot, vagy maga a zökkentés végteleníti a kisiklást, férjgyilkosságra anyagyilkosság a válasz, nyilván a testvérgyilkosság volna a logikus folytatás, bár itt nem az történik.
Minden klassz, a címszereplő Nina Stemme meg főleg klassz, ahogy végigordít mindenkit, aki beteszi a lábát a színpadra, nem is érthető, hogy ezt hogyan lehet végigcsinálni, a többiek váltják egymást, ő meg egyedül van, úgy állja a kettősöket.
De a hogyan lehet végigcsinálni még mindig érvényes a nézőtéri oldalon is, egyszerűen nem tudok lépést tartani velük, folyton Strausst látom magam előtt, ahogy bólogat, ez még belefér, ez is, ez is.
A legenda szerint az Elektra bemutatóján a függöny lehullásakor akkora volt a döbbenet a nézőtéren, hogy tapsolni is elfelejtettek. Strauss hihetetlen lélekjelenléttel fölállt az első sorban, a közönség felé fordult, és azt mondta: nem tehetek róla, de nekem tetszett.
Nem tehetek róla én sem, de nekem nem. Azért nem adom föl.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.