„Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér”. Egy ősz és egy dús barna hajú férfi van a lemezborítón, és nem tudok elszakadni az emlékemtől. Amikor Alexander Lonquich itt járt, és (ha jól emlékszem, az Új Színházban) zongorázott, még ő volt a dús hajú férfiú, látszott rajta, hogy tanítványok bálványa, komoly, tapasztalt, de mégis lelkében fiatal, hogy mást ne mondjak, a zongora alatt kivillanó bokája alapján egyértelmű volt, hogy a lakkcipőt ugyan hajlandó fölvenni, de nem húz hozzá zoknit.

Nem tegnap volt. Viszont majdnem tegnap (márciusban) volt, hogy itt játszott Nicolas Altstaedt, látszott, hogy ő is tud hatni az ifjabb nemzedékre, a szívét-lelkét hegedülte bele a szólamába egy szemüveges lány a kísérő zenekarból, talán akkor is eszembe jutott Lonquich, pedig fogalmam sem volt róla, hogy közös lemezük fog megjelenni.

Megjelent. A leghagyományosabb műsorral, az öt csellószonáta és a három variáció. Kettő közülük Mozart-témára, a harmadik Händelre, a Júdás Makkabeus híres kórustételére.

Mondjuk ez is egy kérdés, hogy mennyire híres a See the conquering hero comes. Úgy értem: ma híres, minden hegedűs növendék megkapja játszanivalóként, tanulóévei legelején, mondjuk a második hónapban, de Beethoven honnét ismerte? Én mindig azt képzelem, hogy Händel többé-kevésbé elfelejtődött, csak Angliában őrizték az oratórium éneklés hagyományát, Bécsben csak van Swieten báró őrizte a barokk lángot. Van Swieten valóban csodálatos ember volt, és talán már azért is rokonszenvezett Beethovennel, mert mindketten „van”-ok voltak, holland származásúak, de mikor Beethoven a Händel-variációkat írta, nem Bécsben volt, hanem Berlinben.

Minden egy kicsit messzire vezetne, még szerencse, hogy a lemez egyáltalán nem, mert annyira tanácstalanul hallgatom, amennyire csak lehet. Mindig azt mondjuk, hogy a lemez semmi, élőben derül ki, hogy egy muzsikus mennyit ér, de nekem a felvétel most leleplezőbb a koncertnél. Egyáltalán nem érti a hallgató, hogy ezt a két hangszert, nem a játékosokat, hanem magukat a hangszereket mi tartja össze. Lonquich, ha nem is lángeszűen, de választékosan fortepianózik, Altstaedt viszont rángatja azt a nyomorult vonót, az összbenyomás olyan, mintha valaki filctollal rajzolna egy nagy felületre finom, aprólékos mintákat, aztán jön valaki egy nagy pemzlivel, és belefesteget vaskos, csöpögő festékkel.

Hogy ez mire jó, azt meg kell fejtenem. Csak kedvem nincs sok hozzá.