A svéd színmű- és drámairodalmat új életre keltette. Egyike volt az egyik legnagyobb íróinknak.

Ez jelent meg néhány napja Per-Olov Enquist emlékére az Indexen, de most nem azon szeretnék jajgatni, hogy azért ez elvben szerkesztett szöveg, valaki elolvasta a szerzőn kívül is, hogyhogy nem tűnt föl neki ez a szép zárómondat. Nem az a baj, hogy nem illik nyomtatásban így fogalmazni, főleg irodalomról nem, amire én mindig úgy gondolok, mint az újságírás nagyobb, szebbik testvérére. Talán ok nélkül, az újságírás nem a szövegről, hanem a hírről szól, az meg benne van. Különben sem nyomtatás.

Engem a méricskélés zavar. Hogy a kiadó (mert a fent idézettek Enquist kiadójától valók) mérlegel, gondolkodik, hogyan is tudna valami nagyot mondani a veszteségről, anélkül, hogy megbántaná az itt maradókat, szóval nem mondja, hogy a legjobb, legszebb, legnagyobb, csak egyike. A többiek meg a másikuk. Vagy az egyikeknek az egyike. Mintha ez az egész biztonsági beszédforma a reklámokból szivárgott volna le a sajtónyelvbe. A reklámokban köztudomásúan nem lehet felsőfokot használni, hacsak nincs az ember kezében megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy ez tényleg a legjobb vagy legalább a legolcsóbb, mert jön a konkurencia, hogy bizonyíts, bizonyíts. Ugyanígy nagyon nehéz egyértelmű állításokat megfogalmazni, mert mi van, ha valakinek pont nem enyhíti a fejfájását az orvosság, még perre megy. Marad hát az enyhítheti a fejfájást, mi nem mondtuk, hogy mindenkinél, de hátha te is a szerencsések között vagy.

Meghalhatott Per-Olov Enquist, aki egyike volt az egyik nagy írónak.