Karantén és béke

Mindenfélét néznek és mérnek kulturális szokásainkat illetően is, és az egyik feltűnő következménye a járványnak, hogy megnőtt a klasszikus regények iránti érdeklődés. Legalábbis eleinte, amikor az emberek még a hosszú otthoni órákra készültek. Viszonylag jól mérhető adat, persze, csak viszonylag, mert a klasszikusok egyik tulajdonsága az, hogy megvannak, hogy ott porosodnak a polcon, Anna Karenina ott várja a Feltámadást. De ettől még mérhető, hogy mennyit rendelnek a csomagszállítóktól, mennyivel nő a letöltések száma, ha jól emlékszem, másfélszer annyi Háború és békét töltöttek le angolul, mint korábban.

Ráismer az ember a békebeli helyzetre is, amikor a nyugdíj előtt álló emberek azt mondják, hogy na, legalább lesz időm olvasni, végre belekezdek a Háború és békébe. Amire a hetyke fiatalok és középkorúak azt gondolják magukban: akkor már minek? Már nem tudod az életedet úgy élni, ahogy kellene, vagy legalább kétségek között vergődni, hogy úgy éled-e, ahogy kellene, túl vagy a legfontosabb éveken, legfeljebb a bölcs öreget játszhatod, aki ül a karosszékében, és meghallgatja a hozzá fordulókat. De miért is fordulna bárki is hozzád?

Idővel, persze, rájön az ember, hogy ebben sincs igaza, hogy soha nem késő, hogy a könyvektől nem jobbak leszünk, csak olvasottabbak. És akkor eszébe jut Vas István, aki, így mondják, minden évben elolvasta a Háború és békét. Jó volna hozzá fordulni, hogy miért, de sajnos…