Nekem a Tábori Nóra...

Molnár Gált olvasom, a Coming outot, nem tökéletes elégedettséggel, de ez tényleg nem számít. Mondhatni, ki gondolta volna, hogy friss (nem friss, de új) Molnár Gált lehet még olvasni lassan kilenc évvel a halála után. Így aztán, ha nem is tökéletes elégedettséggel, de tökéletes boldogsággal lapozok benne néha előre, most már több levelet ne idézzen, amiben szidják, mert, ugye, a látszat ellenére a kritikusnál ez dicsekvés, látjátok, hogy hatok, hogy fontos vagyok, hogy mennyire tudnak gyűlölni. Meg hát az is fontos, hogy kik gyűlölik az embert. És kik nem, egy Bessenyei mennyire felette áll a többieknek, hogy hajtja el az újságírót: most hőbörögtök? Akkor kellett volna. Mikor? Amikor ez ment, és beleszavalja a telefonba az Egy mondatot.

Nem találkoztunk sokszor, de talán emiatt viszonylag élesen megmaradtak bennem a találkozók, így aztán, amikor Tábori Nóra amiatt panaszkodik, hogy őt Molnár Gál nem szerette, csak bólogatni tudok. Amennyire meg tudom állapítani: tényleg nem szerette. Legalábbis egyszer emiatt hőbörgött, hogy Tábori Nórára mekkora szerepet akarnak osztani. És ez miért baj, kérdeztem, mire annyit válaszolt: nekem a Tábori Nóra ne emberábrázoljon.

Tudom, hogy ilyet nem szabad a kritikusnak mondani, meg gondolni se, csakhogy azóta is, ha meglátom Tábori Nórát valami nosztalgikus tévéműsorban, mindig ezt mondom: nekem a Tábori Nóra…

És ahogy Törőcsik Mari szerint a színész addig él, amíg az utolsó ember él, aki még színpadon látta, úgy azt is mondhatnánk: vagy addig, amíg valakiben él valami MGP bonmot róla.