A nánási Brünnhilde

Egy rádióműsorban találkoztam vele, a műsorgazda Madarász Zsolt, és, meglepő módon, a műsor hőse nem is ő volt (akkor), hanem Birgit Nilsson, arról beszélgettünk, hogy milyen volt, hogy énekelt, mennyire volt nyomasztó a hangereje, a zenei és színpadi biztonsága, a lénye. Ment a beszélgetés, és egyre erősebb volt bennem az elragadtatás, itt ülök, egy stúdióban, egy asztalnál Kovács Eszterrel, akiről valószínűleg sokan egyáltalán nem is tudják, hogy kicsoda, mintha a neve is olyan volna, hogy elrejtse a különlegességét. És ez a különlegesség nem abból áll, hogy végigénekelte a világot, Scala, Metropolitan, Bayreuth, itt ő mind volt, énekelt, sikere volt, visszahívták, mert van ilyen. Magyarból is van ilyen, csak elég ritka. Csakhogy ő... jaj, mit is érez az ember.

Amit az életrajz mond. 45 évesen visszavonult, mert csalódott a műfajban, nem lehet tartani a színvonalat, minden a pénzről szól, ide-oda röpülgetnek ugyanazok az énekesek és karmesterek, és próbálják magukat megnöveszteni a feladathoz, de ez az idő szorításában és egy bizonyos fellépési teher mellett képtelenség. Idáig mindenki eljut, akinek sikere van az operai pályán, csak a következtetést nem vonja le, hogy ha nem tudod megváltoztatni a rendszert, akkor szállj ki belőle.

Kovács Eszter meg azt mondta, hogy neki ez nem tetszik, és visszaköltözött Hajdúnánásra. Na, most ilyen ember nincs. Illetve egy van, és az éppen ő.

Van Molnár Ferencnek egy darabja, musical is lett belőle, A vörös malom, ahol a Magiszter egy emberrontó gépet hoz létre, meg kell keresni a legjobb, legtisztább embert, bedobni, és nézni, hogyan romlik meg. Van, akin nem fognak a malmok, operák, világok.

Ma nyolcvanéves.