Toll, húr, vonó

A nemrég közvetített Gramophone karanténkoncert egyik nagy tanulsága és élménye volt számomra a barokkhegedűs Rachel Podger. Ahogy állt a szobájában, mögötte a fekete kutyája hevert hanyatt a kanapén, négy lába az ég felé irányozva, Rachel Podger pedig nagy szorgalommal játszott el három tételt Bach E-dúr partitájából. Szorgalommal, de nem csont nélkül, és az ember másra nem is tud gondolni, mint hogy ha egy erre specializálódott muzsikusnak ez ennyire nehéz, akkor milyen lehetett a kortársaknak, akik valószínűleg nem gyakorolhattak napi négy órát, mert zabba mentek volna a lovak.

És a hegedű még rendben van, de az mindannyiunk tapasztalata, hogy ha trombiták is vannak egy barokk zenei koncerten, azt aligha lehet megúszni őrületes gikszerek nélkül. Emlékszem egy Zádori Mária énekelte Bach-kantátára, Jauchzet Gott in allen Landen, szeretik egyébként is játszani, mert nem csak az énekszólam szép, de csodálatos trombitálnivalók is vannak a műben. Itt viszont a trombitaművész a darab végén egyszerűen nem akart fölállni, hogy megköszönje a tapsokat, annyira reménytelen szórásban voltak az eljátszott hangok a leírtakhoz képest. Jöhetünk közelebb is az időben: ha valaki megnézi Beethoven zongoráját a Nemzeti Múzeumban, látja, hogy hát, ezen eljátszani a Hammerklavier-szonátát… Lehetetlen. Az első akkordok után meg kell, hogy adja magát a finom kis bútordarab, szakadt húrokkal, törött lábbal kellene összeroskadnia. Mintha nem egyszerűen az előadói erőfeszítést, hanem a megszólaltatás lehetetlenségét építették volna bele a szerzők a zenei élménybe. Használd a fantáziád, hallgató, mert hallani úgysem azt fogod, amit kellene.

Aztán egy szép nap eljött Paganini és Liszt, és eljátszották a kottát. Sőt, kevés volt nekik, új kottákat kellett írni, hogy kellően nehezek legyenek a darabok. Vagy másképp nehezek. Mintha volna a zenetörténetnek egy ilyen megoldása is: előbb az elmélet nem találkozik a gyakorlattal, aztán a gyakorlat nem találkozik az elmélettel, a hangsúly a komponista fantáziájáról áttevődik a hangszeres zenész ujjaira. Az ő ügyük, az ő társalgásuk, mi csak belehallgathatunk, aztán vagy értjük, vagy sem. Inkább sem.