Meghalt rokonaimra gondolok, sajnos nem aktualitás nélkül, hogy mennyi mindent örököl tőlük az ember. Amerikai nagybátyámtól például azt az egyszerű kérdést, hogy hol élünk. Nem is feltétlenül valami nagyon magas vagy mély értelemben, még csak nem is úgy, ahogy Balázs Béla írta A kékszakállú herceg vára bevezető regös énekében, hogy „hol a színpad, kint-e vagy bent”. Valahogy végső soron mégis ezt a problémát kerülgetve. Hogy ő 56 óta kint él. És nem csak a bent maradt vagy szorult magyaroknak, hanem ha egy ismeretlen magyar emigránssal találkozott Amerikában, az is azt kérdezte tőle, hogy „maga mikor jött ki?” Mintha nem itt és ottra szakadt volna a világ, hanem kint és bentre, pedig az itteniek nem érezték magukat bentieknek. Egész életek teltek el kint, bent a farkas és kint a bárány alapon. A farkasok között bent élő báránynak viszont a meteorológusok is mintha folyton a Szózatot szavalták volna: hazánkban sütni fog a nap, esni az eső.

Ámbár erről az utóbbi időben leszoktak.