Tökéletesen megértem, ha valakinek csalódás a Coming out, Molnár Gál Péter önvallomása, éppen azért, mert nem önvallomás, mert nem tisztáz, nem vall be, nem bán meg. Hogy pontos legyek: azt mondja, ha megint megfenyegetnék börtönnel, megint aláírna. Ez nem megbánás, bár talán bevallás.

Csak hát tévesek az olvasói várakozásaink.

Kicsit messziről kezdem. Egyszer közreműködtem egy operettről szóló tévéműsorban, és megkértem Molnár Gált, álljon kötélnek, mégiscsak ő írta a Honthy Hanna könyvet, nyilván kisujjában, ha nem is az operett, de mindaz, amit az operett jelent. Beleegyezett, eljött az Operettszínházba, hagyta magát kisminkelni, felmikrofonozni, máig emlékszem, hogy fekete ingjének gombjai között, úgy köldökmagasságban hogyan kandikált ki a mikrofon zsinórja, mint valami egérfarkinca. Az interjú maga nem sikerült valami fényesen, de ez nyilván a riporteren is múlott, valahogy jónak képzeltem a kérdéseimet, de nem voltak azok. („Mondja, ki az a Hajmási Péter és Pál? Olyan, mint a Csínom Palkó, Csínom Jankó.” Ebből nehéz tévés anyagot fabrikálni.) A lényeg inkább az, ami utána történt: Molnár Gál azt mondta, ahogy ott ült a székben, az első kérdés előtt, hirtelen azt érezte, hogy na, most, most kellene fölpattanni, elszaladni és eltűnni. De miért? Nem tudom, de azt kellett volna csinálni.

Aztán, persze, megértettem, de ha nem értettem volna, a Coming outban is többször utal rá, hogy a nyilvános szereplés, a fellépés mennyire gyötri, nehezére esik, utálatos számára. Annak ellenére, hogy a privát érintkezésben állandóan föllépett, mindenkit szórakoztatott, viccekkel, anekdotákkal, legendákkal látott el. Nem szerette, ha unatkoznak mellette. Megértettem, hogy tényleg szívességet tett, amikor eljött interjút adni.

Molnár Gál ideális anyag volt az állambiztonság kezében. Egyrészt mindenkiről mindent tudott, főleg, ha az egy kicsit kellemetlen volt, számon tartott származást, hogy kinek mi volt az apja, úri szabó vagy sánta dobos, kinek mi volt az eredeti neve, ezt a tudását Coming outban is szívesen használja. Másfelől, ha börtönnel fenyegetik, nem azt a kérdést teszik föl, hogy rabok legyünk vagy szabadok, hanem hogy lenni vagy nem lenni. A bebörtönzött Molnár Gál nem hőssé emelkedett volna, hanem megszűnt volna létezni, azt a pozíciót, amit színházon kívülről ért el a színház világában, nem tudta volna megtartani. Egy 1963-ban félretett Molnár Gál megszűnt volna MGP-nek lenni, és mivel az élete, legalábbis akkor és azután, tényleg a színház és a szerkesztőség között zajlott, az egészet föl kellett volna adnia. Ma nem beszélne róla senki. És tegnap sem.

A kérdés az, hogy vajon nem lett volna-e színházszerűbb, ha akkor föladja. Ennyi volt, ennyi voltam, ahogy este leengedik a függönyt, úgy lett egyik napról a másikra vége a kritikusságnak is. Csakhogy a színház a látszat ellenére nem egy estére szól. A Hamletet négyszáz éve játsszák, és gyanús, hogy négyszáz év múlva sem kerül le a színlapról. Molnár Gál végül ezt választotta. Tartós szerepet a magyar színházban. Nem súgó, nem rendező, nem lírai szende, nem táncoskomikus. Biberach, mondjuk. Ahogy a kis szerepet kapott színészek szokták mondani: valakinek ezt is el kell játszani.