Mikor Jan Potocki könyvét rendeltem meg az antikvarium.hu oldalon, az átvételkor nagyobb csomagot adtak. Ajándékként mellétették a Mi, janicsárok című regényt, Tóth Béla művét. Valahogy megesett a szívem a könyvön, nyilván eladhatatlan, porosodjon máshol, soha, senki nem fogja elolvasni, pedig biztosan valami jó szándékú ifjúsági regény arról, hogy az elrabolt gyermekek hogyan ismerik föl önmaguk magyarságát, vagy nem is tudom. Szóval én elolvasom. Tudom, hogy nagyúri gesztus, mintha már a világ összes jó könyvét olvastam volna, de akkor is.
Végül nem sikerült, mert a könyvben szó sincs turbános katonákról, a janicsárok a párt által kiemelt káderek, akiket betettek az egyetemre, ha jól értem, érettségi nélkül, elvégezték a bölcsészkart, kiküldték őket tanárnak. Néha olyan érdekes helyzeteket kell megoldani, mint amikor a randalírozásért megrótt egykori lovászbojtár az őt megrovó Sátorossy titkárnak a szemébe kénytelen mondani, hogy az ő apja meg fogorvos, és 25 forintért húzta ki az egykori bojtár fájós fogát.
Közben meg hiába fintorog és gúnyolódik az ember, mert időnként meglepő ereje van Tóth Béla mondatainak, a főhős züllése alatt leül az asztalához a csaposnő, felhúzódik a szoknyája, és tésztásra kelt combjáról a kék erek az ifjúra vicsorognak. Szerintem ezt egészen jó írók is vállalhatnák. Azért annál a problémánál, hogy szabad-e a reakciós tanártárs fürdőszobáját használni, végképp kidőltem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.