Ingről, gatyáról

Véletlenül találtam ezt a jelenetet, Judi Dench, mintha egy közönségtalálkozós interjú végén szavalná el a Vízkeresztből a She never told her love kezdetű részt. Második felvonás, negyedik szín. Valaki kell, hogy végszavazzon neki, így aztán, ki mást, Benedict Cumberbatch lett a megfelelő ember. Nem nagy ügy, fél perc talán a Shakespeare az egészből, leginkább talán azért fontos, mert ez a rész valahogy mindig elsikkad a magyar előadásokban (bár nem láttam nagyon sokat). Nincs meg a kellő súlya, lehet, hogy a fordítás az oka, bár a Radnóti – Rónay páros azért nem a legrosszabb, amit el lehet képzelni. Talán az első mondatnak ez az idézetjellege sikkad el. „Ő szerelméről sosem szólt” – mintha ez nem jelölné ki a drámában a különleges pillanatot. Talán nem is úgy fordítják, mert a vége felé is elsikkad egy szép fordulat, magyarul csak azt mondják, hogy „a türelem szép emlékszobra”, amely alig különbözik a mindennapi szófordulattól, míg az eredeti azt mondja, úgy ült a lány, mint a türelem a szobrokon, ami sokkal több, benne van a kilátástalanság, hogy ez, bizony, nem fog megváltozni, nincs mire várni.

És közben a szokásos kérdés: mi néki Hekuba és mi ő Hekubának. Látom, hogy Judi Dench fenomenális, de látom, hogy dolgozik, elhelyezi a hangsúlyokat, belekeveri a bánatot a hangjába, szakma, szakma. De mielőtt ezen is valahogy sikerülne felháborodni, hogy piszok színészek, játszotok rajtunk, mint valami hangszeren, eszembe jut, hogy nem vagyok igazságos. Nem csak az a kérdés, hogy mi néki Hekuba, de mi nékem Hekuba, Viola, Judi vagy bárki. Nem ingem. Se gatyám. Aztán mégis megszakítják a szívemet.