Kosztolányi bajusza

A Téli regét néztem a Globe előadásában, magában is nagyon érdekes, hogy a Globe-ban (és Shakespeare korában) egészen másképp kellett a színpadon létezni, a játék maga közelebb volt a mai bohózatokhoz, állandóan a közönségnek kellett dolgozni, őket szórakoztatni. Szórakoznak is, nagyon nevetnek, jobban, mint a történet indokolná.

Közben nem bír az ember magával, elkezdi olvasni a magyar változatot, mi is az, amiről lemarad, akár azért, mert nem érti, akár azért, mert nem magyarul van. Hogy mást ne mondjak: maga a cím. Nincs különösebb jelentősége annak, hogy téli a rege, legalábbis nekem nem tűnt föl, miért ne lehetne nyári rege, de nem ez a fontosabb szó, hanem maga a rege. The Winter’s Tale, száz fordítóból száz Téli mesének magyarította volna, szerencsére a százegyedik készítette a fordítást, Kosztolányi Dezső, ezért is lett rege. Ezért is, vagyis miért is? Rege, rege, rege, mit is akar ezzel, aztán megértem: Rege a csodaszarvasról. Nem arról van szó, hogy Kosztolányi az egyébként is elég nehezen érthető szöveget archaizálja, hanem kifejezetten úgy fordít, mintha Arany János fordítana. Hogy félreértés ne essék, el is helyez a szövegben egy-két feltűnő nyomot, gyanít helyett azt mondja, alít, vagy valakinek az ia-fiát emlegetik, ami a Toldi estéjének első énekéből való.

Nem őrületes felfedezés (bár nem olvastam még sehol, de hát a Téli rege amúgy sem őrült népszerű Shakespeare), és a tanulság is legfeljebb annyi, hogy mennyire tisztelte Kosztolányi Aranyt, amit egyébként nem csak Shakespeare, de saját szavaival is elmond: Lelkem, ha kérte, amit a sors/ nem adott// Arany János bűvös szavával/ mulatott.  

Meg vagyok elégedve a pünkösdi társasággal.