A Don Giovanni, mint annyi egyéb opera, Sevillában játszódik. (Ez egyébként elég érdekes dolog, ez a Sevilla-központ, már Jean-Pierre Ponnelle is készített erről egy tévéfilmet.Don Giovanni, rendben van. A sevillai borbély és a Figaro házassága, természetes. De a Fidelio is ott játszódik, és A végzet hatalma első felvonása is.) És van az operafilm, Joseph Losey rendezése, ami Vicenzában történik, klasszikus turisztikai célpontokon, a Teatro Olimpicóban és a Villa Rotondában. 

Furcsa most visszanézni vagy újralátni (tegnap épp az M5-ön), hogy valaha ez nem volt képtelenség, operafilmet készíteni. Ma az opera maga megy a moziba, a közvetítéseknek köszönhetően, de volt ez a furcsa műfaj, énekelnek is meg nem is, film is, de lehetőleg megtartják az operistákat szereplőnek. A Don Giovanni egyébként sok szempontból merésznek és újítónak számított, itt például valóban énekelni kellett a szereplőknek. A recitativókat élőben is vették föl, a helyszínen, így más hangi környezetből szólnak, az áriák a korábban fölvett szalagról szóltak, de az énekesek nem csak a szájukat tátogatták lehetőleg úgy, hogy az arcuk ne torzuljon el, és minden összhang megszűnjön a kép és a hang között, hanem rezegtették a hangszálakat, az egész ettől igazibbnak tűnik, rögtön felhozva az örök operai kérdést: tulajdonképpen miért énekelnek ezek az emberek. A kérdés majd sokkal élesebb lesz a Don Giovanni után öt évvel készült Carmennél, ahol minden nagyon realisztikus, combon sodorják a szivart, a tizedes vállára száll a légy, de akkor miért néz ki úgy a tizedes, mint Plácido Domingo?  

A Don Giovanninál maradva: számomra alapélmény volt, sokáig ezt kerestem minden előadásban és lemezen. Tudva azt is, ami nem sikerült, Edda Moser idegtépő jelenlétét vagy Teresa Berganza túlkorát, de Lorin Maazel tempói lettek számomra az ideálisak, Kiri Donna Elvirája a legszebb, mindenféle értelemben, sokáig ütött a guta, hogy miért nem veszi észre Don Giovanni: ez a nő más, ebben több van, ezzel boldogan élhetne. És José van Dam. Nála leporellóbb Leporellóra bő évtizedet kellett várni, Bryn Terfel boldogító ifjúságáig. Meg az ördög, a néma szereplő, a fekete ruhás inas, Eric Adjani, Isabelle Adjani bátyja. 

Elmúlt, mondhatni azzal az üzenettel, hogy létezik, létezhet ideális Don Giovanni. Nem ez az, de attól még létezhet.