Édesapám szerette az olyan embereket, akiknek a nevük és a foglalkozásuk harmonizált vagy épp diszharmonizált. Dr. Méhes, nőgyógyász. Dr. Mészáros, sebész. Kő Pál, szobrász.

Az utóbbi, persze, már ravaszság, választott név, épp aza lényege, hogy valahogy a név és a hivatás között legyen kapcsolat, ha már olyan nehezen adta meg magát a nevek kísérletének az ember, volt Pataki és Maczky, Lajos és Levente. Lajos maradt is, becézett formában, de a nagyvilágnak Kő lett. Lehetett volna Fa vagy Bronz is, abból vannak a legismertebb és a legnépszerűbb munkái. Báró Podmaniczky az Arany János utcában, és a sok kopjafa Mohácson.

Szobrásznál nem illik Horatiust idézni, hogy exegi monumentum, áll ércnél maradóbb művem, hiszen a műve pont nem maradóbb az ércnél, szerencsés esetben pont annyira maradó, mint az érc. Kő Pál mohácsi kopjafái meg szándékosan nem maradóbb, a fák korhadnak a tövüknél, és pár évtized múlva elveszítjük őket. Voltaképpen az is csoda, hogy most állnak, negyvennégy évvel a felállításuk után, de éppen ez a lényegük: mulandóan szólnak a mulandókról. Fa a szobor. Kő a szobrász. Virág az ember.