Kő Pál juttatta eszembe Podmaniczky Frigyest, a kockás bárót és Budapest vőlegényét, aki állítólag nem utazott el a fővárosból még a legnagyobb kánikula idején sem, mert itt jobban lehet nyaralni, mint bárhol. Most utca is van elnevezve róla, emléktábla a szülőházán meg a Clark Ádám téren, és a szobor az Arany János utcánál. Mondjuk ezen egy kicsit őrültnek látszik, pedig a lényeg az, hogy van mit tanulni tőle.
Engem legalábbis megtalált annak idején, 1984-ben, amikor a naplóválogatások megjelentek, hogy van egy ember, aki nem azzal foglalkozik, hogy itt, jaj, nem lehet kibírni az életet. Még az 1984-esnél is szerencsétlenebb kor volt az övé, leszerelték a hadseregből, ahová büntetésként közlegényként sorolták be Világos után. Hazajött, lóra szállt, egy barátjával kilovagolt a Városligetbe, elámult a gazon, gyomon, békákon, kígyókon, és nem azt mondta, hogy na, tünés innen. Ebből itt nem lesz semmi. Inkább arra gondolt, megvan. Tudom, mit akarok kezdeni az életemmel: föl akarom virágoztatni ezt a várost.
Lehet, hogy Kő Pálnak volt igaza: ehhez egy kicsit tényleg őrültnek kellett lenni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.