Ma van Richard Strauss születésnapja, ami nekem mindig olyan megnyugtató évszám volt, lám, aki ’64-ban születik, az még jó sokat élhet a következő évszázadban is. Lassan kifogynak a hitelkeretek, mármint az években mérhetőek, azért még van így is 29 – jó hogy nem kérdezi senki, elfogadom-e az ajánlatot.

Sokáig azt képzeltem, Richard Strauss nem is volt igazi zseni. Persze, miatta is képzeltem, ő szellemeskedett a maga tehetségével, hogy Richardban Wagnert, Straussban Johannt többre tartja magánál, meg hogy másodosztályú zeneszerzőnek első osztályú vagyok. De nem csak a szóbeli megnyilatkozásai tévesztettek meg, de az alkotói szokásai is: Strauss mintha mindig reagált volna valamire. Mintha nem lett volna elegendő ok számára a zeneszerzésre a zene, hanem kellett valami kapaszkodó ihlet is, eleinte valami történet, amiből vagy amire egy szimfonikus költeményt lehet fölhúzni, aztán egyre inkább a szöveg, a szavak, mondatok, amelyekből opera lesz. El kellett jutnia a szétbombázott München látványáig, hogy azt mondja, ehhez nem kell magyarázat, ezt meg lehet írni.

Ennek, persze, nincs sok értelme, de elég jól megvan az ember a saját elméletével, amíg bele nem botlik az olasz énekes áriájába. Csak úgy van. Nincs sok szerepe a Rózsalovag történetében, csak úgy kipattant, és őrület a hangszerelés, őrület a dallam, és mellé az egész gunyorosság, ezek a marha tenoristák. És miközben gunyoros, mégis mélyre megy, mint valami Dickens-regény, hogy röhögnénk, de meghalt valaki, meghalt valaki, mégis röhögni kell.

Nem halt meg senki, ez egy születésnap, a százötvenhatodik, szabad örülni.