Jevgenyij Vodolazkin regényét olvasom, Brisbane a címe, ennek megfelelően hol Kijevben, hol Münchenben játszódik. Néha Szentpéterváron. Egyszer New Yorkban, ahol a főhős, aki gitárművész, föllép a Carnegie Hallban, aztán másnap reggel, a hotelszobában nézegeti a kritikai reakciókat.

Ez, ha jól sejtem, visszatérő fordulat, ha valakinek a sikereiről van szó: másnap az összes újság arról írt, ő hogy zongorázott, hogy szavalt, hogyan repült az égbe spicc cipőben. Csak azért zavar, mert aktív újságírói életemben ez egy folyamatos frusztráció volt. Hogy nem csak a másnap volt reménytelen, mert az még rendben van, ötkor volt a lapzárta, fél nyolckor kezdődött a koncert – megoldhatatlan. De a harmadnap is esélytelen volt, addigra már a kulturális oldal össze van állítva, senki nem akarja megkockáztatni, hogy aztán fehér felület maradjon a lapon, mert a cikkírónak nem volt ihlete. A legtöbb, amit el tudtam érni, a rendszeres megjelenés volt, hétfő a színházé, akkor legyen kedd a zene napja. Emiatt az ember soha nem írt a szerdai koncertekről, mert azoknak az emléke már elmosódott az olvasóban, inog a közös platform. Aztán jött az internet, hogy megoldja a bajokat. Csak így meg nem lett túl rohanós az egész? Keddi koncertről szerdán, szerdairól csütörtökön, gurul a kultúra malomköve, csak közben esetleg elfelejtjük, mi az értelme az egésznek.  

Akkor meg jött a koronavírus, ezt is megoldani.