Ma van Marton Éva hetvenhetedik születésnapja, Isten éltesse, de szerencsére nem kell biztatni, élteti, és hát a 76 az már nagy énekesi kor, már emlékezni szokás, hogy láttam őt itt meg ott, amitől óhatatlanul a nagy idők tanújának érzi magát az emlékező.

A nagy időket persze, nem láttam, azokat az előadásokat, amelyekhez még kellett volna egy kis hallgatói tehetség, hogy megérezze a néző a karrier ívét és csúcsait. Nem hallottam Égi hangnak és nem voltam a margitszigeti Attilákon. Mikor én hallottam őt, már nem volt nagy szám fölismerni a tehetségét, a bécsi Turandotot adta a magyar tévé is. Aztán jöttek az elhíresült pesti Turandotok, a romhalmaz, aminek a közepén kellett Puccinit énekelni. A Turandot-jelmez, amely olyan volt, mint valami poratka-tenyészet, egy tíz éve lezárt szobában a lámpaernyők. Az alagútszerű nyílás, valami kapu, ahol Kalafnak be kellett volna lépnie, mert a gongütésekkel rálépett az útra, de a kapu nem nyílt ki, csak úgy rángatta valaki belülről az ajtót. Röhögünk vagy sírunk, ez volt a kérdés.

Na, hát erről beszélek, ez így tényleg emlékezés, nem jókívánság. Keresek valami közelebbi pontot.

Tudom, hogy Marton Éva nagyon kellemetlen ember is tud lenni, nem volt olyan régen, hogy nagyobb nyilvánosság előtt ordította le az ismeretlen technikus fejét, mert korábban indította el a vetítést valami zeneakadémiai szertartáson. Hülye helyzet, a közönség feszeng, de előfordul mással is, máskor is, hallottam én az angyali türelműnek mondott Kovács János karmestert is ordibálni nyilvános főpróbán, hogy ilyen egy hülye, béna társaságot, mutatom nekik az ujjammal, hogy ritmusváltás következik, de csak mennek tovább. Megesik. De azért most elmondom a kedvenc Marton Évával folytatott párbeszédemet. Ő kezdi:

• Nahát, maga hogy lefogyott.
• Észrevette?
• Persze, nagyon jól áll.
• Hát, hogy maga milyen kedves…  
• Én nem vagyok kedves!

És mintha még egyet vicsorított is volna hozzá.