Rendes embert keresünk

Körülbelül egy időben azzal, hogy a hírújságok megjelentették a hírt, a jövő évadtól Nagy Ervin, Mészáros Blanka és Dér Zsolt nem tartozik már szorosan a Katona József Színház társulatához, bekapcsoltam a tévét, ahol is A tanár című sorozat ment. A történet szerint Nagy Ervin épp edzősködik egy bokszmeccsen, amikor észreveszi, hogy a tanítványa doppingszereket vett be. Dönt, bedobja még a szünetben a törülközőt, aztán az öltözőben emelt hangon vonja felelősségre az ifjú doppingvétőt. „Hallottál már az NDK-s úszónőkről? Akik addig doppingoltak, míg negyvenéves korukra férfiakká lettek? Ezt akarod?”

A kérdés nyilván költői, nem akarhatja az ökölvívó tanítvány, hogy NDK-s úszónők férfiakká legyenek, nincs is nagyon beleszólása az ilyesmibe, meg NDK sincsen már. De ha nem kicsinyeskedünk, akkor sem olyan könnyű megválaszolni a kérdést, hiszen a bokszoló diák mégiscsak hímnemű, valószínűleg azt akarná, hogy negyvenéves korában is az maradjon, vagy ha még tágabban próbáljuk értelmezni, akkor meg képernyőbéli fiatal valószínűleg nem akar nemet változtatni egy idő után. Ha mégis, annak aligha lesz az oka a nagyobb ütőerő érdekében bevett orvosság.

Akárhogy forgatom, ez egy marhaság, csak azt nem értem, hogy miért nekem tűnik föl a tévé előtt. Ezt a szöveget valaki megírta, valaki más átvette, egy harmadik (épp Nagy Ervin) megtanulta, elmondta, megint valaki megrendezte, aztán a kész filmet is átvette egy újabb ember. Hogyan mehetett át ez a szöveg ennyi szűrőn?  

Nem is ez a kérdés, hanem hogy miért esik ez mégis rosszul. A színész edény, korsó, amelynek szájából egyforma öblösen terjed okosság és butaság. Ha nagy, nemzetközi példákat keresünk, hát Max von Sydow sem kizárólag Bergman magasztos szövegeit mondta el, hanem időnként gonosz szovjet tábornokokat is megjelenített. Miért vagyunk még mindig gyerekek, akik elvárják, hogy a színészek elkötelezzék magukat a tisztesség és lehetőleg a tisztességgel olyan gyakran együtt járó szegénység mellett?

Mindig az jut eszembe, hogy Petőfi Sándor a hibás, aki annyi szép rímes sort írt a színész feladatának szépségéről, a színészlét és magánélet egymásnak megfelelő voltáról. Mi meg hiszünk a költőnek. Vagy egyszerűen csak szeretnénk tisztességes embert látni, ha másutt nem lehet, legalább a színpadon. És remélni, hogy a sok szép szó legalább arra hat, aki mondja.

Az isten adja, hogy minél előbb

Akképen álljon szinmüvészetünk,

Amint valóban kéne állnia.