Az meglett ember, akinek szívében nincs apja, se anyja, aki kialakított már néhány függőséget, amivel elvacakol hátralévő életében, megpróbál leszokni dohányzásról, ivásról, evésről, lélegzésről, sorozatnézésről.

Ez az utóbbi valahogy könnyen megy. Pedig reménykedtem, hogy sikerül rászokni legalább a nézésre, este otthon az ember, nem nézheti mindig a Ninja Warriort, elkezdi hát a Hidat vagy valamit, aztán úgy marad. A fő baj valószínűleg az, hogy úgy nőttem föl: sorozatot nézni kínos. Nem illik a hét visszatérő napján odaülni, és bámulni az NDK hősöket, akik megküzdenek a nyugati fellazítókkal, vagy a jugoszláv partizánokat, akik ott vannak minden kilométerkőnél. És ez nem rendszerellenes lázadás, Benyovszky sem kötött le, és az Onedin család sem. Poirot sem. Még Columbo sem, pedig neki lett volna bőven lehetősége rá.

Nem jött össze.

Pedig most Columbo itt van a közelben: az HBO-n tegnap induló Perry Mason címszereplője a legeslegutolsó, 2003-as Columbóban még gyilkos volt.

Mindegy. Megvolt bennem a jó függésedési szándék, odaültem, néztem Matthew Rhyst, aki kalapban vacsorázik és atlétatrikóban csajozik, nyilván egy csomó elhanyagolt, vénülő pasingernek ez halál csábító, gyűrött vagyok, de hódítani akarok. A második perc végén egy nagyon kövér férfiú szalad meztelenül az autó után, nem meglepő módon nem éri utol, de a cipőjét az utasokhoz vágja. A történet nagyon szörnyű, egy csecsemőnek fölvarrják a szemhéját, hogy ne csukhassa be a szemét, de a film nagyon alapos, régi autók, régi város, szörnyfejű emberek. Remélhetőleg az igazság is győz majd, de egy rész után el nem tudom képzelni, hogy megkeressem a műsorban, mikor jön a második.